Feküdni egy tó partján, érezni, ahogy a meztelen lábujjaimtól egészen a fejem tetejéig melegít át a tavaszi Nap, Kensington-t hallgatni, meg egy óriási napszemüveg mögül figyelni az elúszó bárányfelhőket... Erre vágyom most, itt, az íróasztal mögött. Meg egy citromos, hideg sörre és egy szál áfonyás cigire. Talán emiatt a fura időjárás miatt van ez, talán amiatt, mert boldog vagyok a kis szívem repdesése miatt. Legszívesebben megpakolnék egy hátizsákot szendvicsekkel, elrejtenék egy könyvet meg egy termosz kávét, és kézen fogva kirángatnálak ebből a világból. Mondd csak: velem tartanál?! Rugdosnád velem a kavicsokat az úton? Engednéd, hogy minden csigát és falevelet lefotózzak? Mikor még nem ismertél, sokszor vágytam a magányos sétákra. Hogy ne zavarjon senki, csak a saját gondolataimat halljam... De mióta mellettem vagy, már nem akarok ilyesmit. Közös sétákat, napozásokat szeretnék, zenélést egy hátsókertben meg szalonnasütést. Hiányzik a kalapod. Meg a napszemüvegem és a lenge szoknyáim. Mondd csak: lesz még olyan nyaram, amiben önfeledt leszek? Segítesz majd azzá tenni? Tudod, régen sokat bicikliztem. Most megint sétálni akarok. Túrázni meg kimenni a határba végre, szalmabálákon lógatni a lábunkat. 
Jó lenne most veled lenni. Odakint lenni, élvezni a múlékony napsütést és a meleget.
Sosem voltam az a ,,nyári lány". Inkább bújtam meg az őszben. Most mégis alig várom, hogy elmúljon ez a szürkeség, az eső meg a köd. Mert akkor számolhatom végre a felhőket, fekhetek a fűben vagy egy rozzant stégen, meg megmutathatok neked mindent, amit még nem ismersz.
Mondd csak: te várod már?
