Megmaradni ebben a boldog, csendes békességben. Csak ennyit akarok, mégis minden reggel, a villamosmegálló felé valahogy elveszítem... Jön helyette az idegesség meg a levertség, és már számolom is az órákat, mikor újra a kis virágos utcára léphetek. Nehezek a napok. Mint tíz mázsa szén. De hát a dal is megmondja, nem? Csak pakolják a hátunkra egész nap.
Fel-fellélegzem nap közben, mint egy gyenge úszó, aki majdnem vízbe fúl, de minden utolsónak tűnő pillanatban valahogy a felszínre rúgja magát. Bizonytalan vagyok, és sokszor nem azt látom, hogy ott vagyok, ahol valójában lennem kéne. Hogy akkor mégis hol kellene? Kérem szépen, egy hatalmas tölgyfa íróasztal mellett egy bögre tea meg egy csésze kávé mellett a billentyűzet fölé görnyedve! Na ott lenne a helyem...
Meg mindig melletted. Mert a támaszom vagy.
