2012. július 30., hétfő

,,Túl nagy a zaj, szétmegy a fejem..."

Olyan nagyon zajos minden:  a szomszéd, ahogy becsapja a kapuját, a nyitott ablakom előtt elhúzó autók, a billenytyűzet kopogása. Hiába dugom a  fülembe a  fülhallgatót, még ha nem is szól benne semmi, a  hangzavar átüt, és egy légkalapács erejével döngeti a  fejemet. Hiába húzom a  fejemre  a plédemet, csak azt érzem, hogy nem kapok levegőt, meg hogy melegem van, de semmi megkönnyebülést, mint máskor. Kifeküdtem naplementekor a  fűbe, éreztem ahogy a talpamat átmelegíti a  napsütés, de nem volt teljes, mint máskor.
A kutyám érti. Látom ahogy a barna szemét rámemeli, hogy tudja.Leül a lábaim közé, hagyja hogy megöleljem, és sokáig csak úgy maradok, mert megnyugtat. Nem érdekel, hogy kutyaszagú, vagy koszos. Feltétel nélkül odaszalad hozzám, magával vonszol néhány játékot, és unszol, hogy mozduljak. Megteszem.
Ma ő volt a legjobb barátom.

Moszatka


2012. július 29., vasárnap

megint érzem... azt az elkeserítő fájdalmat, ami a mellkasomra telepedett, és egyenlőre nem szándékozik mozdulni egy tapodtat sem. hiába marom a bőröm, nem csillapodik. csak magamnak okozok fájdalmat. nincs erőm várni sem, de mozdulni sem tudok. nincs kedvem semmihez, egyedül szeretnék lenni. egyedül sétálni, kitérni az emberek elől, akik velem szemben jönnek megállás nélkül. azt akarom hogy megkönnyebbülten felsóhajthassak, elengedhessem az aggodalmaimat, amik egyik percben még komolynak, a másikban már gyermetegnek hatnak.
                         csak egyetlen ölelésre, vagy egy csitító szóra van szükségem.

2012. július 28., szombat

,,Falevelet cipel egy tűsarok..."

Mindig irigykedve néztem azokat a nőket, akik tökéletes magabiztosággal sétálnak magassarkúban még egy macskaköves úton is. Csodálom azt magukba vetett hitet, ami sugártik róluk. Senki nem kérdőjelezi meg, hogy elégedettek-e magukkal, vagy sem. Egyszerűen a környezetük csak elfogadja, hogy nincs semmi problémájuk, mert  a külsejük ezt árulja el.
Természetesen itt nem azokra  tinilányokra gondolok, akik alig töltötték be a  14 évet, de a cipőjük sarka a 20 centit környékezi. Nem.
Én azokat  a nőket csodálom, akik sikeres karriert tudnak maguk mögött. Akiknek egyszínű, egyszerű a cipőjük, mindenféle idétlen masni, vagy szegecs nélkül. Akik után úgy fordul meg egy férfi, hogy eszébe sem jut füttyenteni, vagy trágár szavakat mondani. Ha valaha is a  nőknek nem volt hatalma ezen a világon, elég hihetetlen.
Egyszerűen elkápráztat már mag a tudat is, hogy ők irányítani képesek az életük minden pillanatát. Vagy ha nincs is így, tökéletesen tudják leplezni.
Nos, ezeket a  nőket, csak irodaházak felé igyekezve, munkahelyre sietve láthatjuk. Nem  járnak diszkóba, tudják a különbséget a részegedés, és néhány pohár finom bor között.
De természetesen mint mindennek, a karrierizmusnak is van hátránya. A család nem létezik, a magánélet szintúgy hiányzik. Elkorcsosul az igény affelé, hogy gyengének mutassák magukat. Ismerek színészeket személyesen, akiknek nincs életük a  színházon kívül. Akiknek a  gyerekeik, nap mint nap a színház büféjében őgyelegnek, és egyszerre neveli fel őket egy egész társulat. Lehet hogy ennek is megvan a varázsa, nem látok tökéletesen bele a helyzetbe.
De mivel én családcentrikusnak vallom magam, nem pedig karrieristának, szívesen bámulom meg a  tökéletes járásokat a magassarkú cipőkben, még ha kis féltékenységgel is.Mert azt tartom szem előtt, hogy nekem a kettő között kell majd lennem valahol.
És véleményem szerint inkább leszek néha gyenge nő egy férfi mellett, mint mindig határozott és rideg. Inkább leszek alacsony bosztásban a munkahelyemen, ha lesz szabadidőm a gyerekeimmel. Ma ezeken a dolgokon gondolkodtam, mert egy üzeltasszonyról szóló könyvet olvastam.
De valamilyen oknál fogva ...kicsit kedvet kaptam a tűsarkakhoz...



2012. július 26., csütörtök

Vadalmaság... függőség...



Mondták már páran, hogy engem nehéz kiismerni. Sosem értettem őket. Nem vagyok én bonyolult, sőt...talán túl egyszerű is. Egyetlen mondatban meg tudtam fogalmazni ma, hogy milyennek is érzem magam: ,,Én csak azt akarom, hogy szeressenek, és hogy ugyanezt nekem is engedjék". Semmi több... Ennyire egyszerű volnék, az apró, de annál több ,,igényemmel" együtt, -ahogy már sokszor megkaptam... Fogalmam sincs, mit jelent, ha valakinek ,,igényei" vannak.
Ha a fogalom tartalmazza az együtt sétálásokat, az éjszakai beszélgetéseket, vagy a hülyeségeim eltűrését, hát... megtaláltam azt, aki mindezt elfogadja, és nem hánytorgatja a szememre, mint valami rossz tulajdonságot.
Megvan a  gyomorideg, a pici remegések, a fülig érő vigyor, a ...vadalmaság, ahogy előszeretettel fogalmazok. Érzem a szerelem illatát, mint ami körülölel meleg karjaival, és magához szorít, mintha értékes volnék. Függője vagyok ennek az érzésnek. Ülök a papírlapok fölött, és zenék jutnak az eszembe, amiket az első találkozásokkor hallgattam megállás nélkül, és csak ezek címét, vagy mondatait tudom lefirkálgatni, semmi mást. De úgy gondolom, jó ez így. Sőt! Még sosem volt jobb.
Élvezem még azt a keserédes fájdalmat is, amit az elválás okoz, mert tudom, hogy van miért visszajönnie. Nálam hagyott valamit, és én is nála... És vissza fog jönni...
Persze az agyam hátsó részét, mint egy állat, kapargatja a  félelem, hogy már nem marad meg nekem sokáig, de szerintem ez természetes része a szerelemnek... Elfogadom, és még ha néha meg is tépáz, tárt karokkal fogadom, mert ez is a része ennek a ,,csodának".
 Most ismét jön a várakozás időszaka, majd a boldogság, mikor meglátom a  kapumban ácsorogni...

2012. július 24., kedd

Szükségem van egy ölelésre. Most jobban mint a levegőre, vagy egy korty vízre. Érezni akarom a  körém fonódó karokat, a másik testének melegét, ami feloldja a bennem megfeszülő fagyos űrt. és összetart, hogy szét ne hulljak
 Nem nagy kívánság, de épp elég fontos ahhoz, hogy elpazaroljam kívánságnak egy hullócsillagtól.
 Én is társas lény vagyok, akárki akármit gondol, szükségem van arra, hogy érezzem valaki szeret...és hogy én viszont szerethetem. Szeretem magam kicsinek érezni, tudni hogy megvédenek a  külvilágtól.
Viszont most csak egy meleg takaróm van, puha párnám, és a bársonyos sötétség. Várom a  hétvégéket, a buszokat, a végállomásokat, az esős időket, a falevelek hullását, és a telet.
Mert egyszerűen...hiányzik...

2012. július 20., péntek

,,Millió dologgal van tele a világ, és ezt látva látni: ez a boldogság."

Jól vagyok.

Szerintem ritka az, mikor egy ember képes arról írni, hogy boldog.  A fájdalomról egyszerűbb, de most úgy érzem kipukkadok a  boldogságtól, szaladni bírnék, és nem érdekelne van-e célom ezzel, vagy sincs.

Jól vagyok.

Látom, hogy volt értelme ma felkelnem, láttam egy kicsi örömöt egy emberen, boldogan mosolyogtam, mert tetszett neki amit csináltam, és ez jó.
Vigyorogtam a monitornak megint, mint egy tökkelütött... Olvashatom tovább a  könyvemet, lesétálhatok a nagymamámnál, játszhatok a kutyámmal... Képes vagyok szeretni, és engem is viszont szeretnek...

Jól vagyok.

Érzem hogy élek, érzem minden porcikámat. Alig bírok megülni egy helyben. Legszívesebben hegyek között bolyonganék, erdőkben. Tavakban úsznék meztelenül, hogy érezzem a  nap melegét, és kifeküdnék a  fűre, hogy megszáradjak. Elképzelném, hogy létrehoztam egy saját világot, amiylen másnak nincs, csak nekem, és csak azokat engedem be, akiket tényleg szeretnék. Ehelyett van egy kicsi kertem, néhány fám. De beérem most ennyivel. Majd ha itt az ideje, akkor megteszem ezeket  a dolgokat, mert az biztos, hogy egszer úgyis megteszem.

Jól vagyok... Mostanában jobban, mint eddigi életemben bármikor.












,,Ha az embernek meghatározott mennyiségű boldogság jut az élete során, akkor most azt hiszem, én már ennek a felét elhasználtam. Én tényleg úgy gondolom, hogy ezt most talán életem legboldogabb időszaka."

(Karuho Shiina)

2012. július 19., csütörtök

,,Néha Isten azért állít próbák elé, hogy felkészítsen valamire."

Találni néhány pillanatot, mikor egyszerűen lehunyhatod a  szemed, magadba zuhanhatsz, és dagonyázhatsz az önsajnálatban, mindennél többet és. Akkor hamar túl lehet esni a szomorúságon. Csak hagyni kell áramolni, nem szabad gátolni mert belülről rohasztja el a lelket. Ilyenkor el lehet gondolkodni, hogy létezik-e egyáltalán Isten... Hogy szolgáltat-e igazságot. Tegnap elkezdtem olvasni egy könyvet, amiben írnak pár sort az istenről, és nagyon nagy igazságot találtam benne. Azt mondta egy férfi, hogy ha Isten létezik, és hagyja hogy földrengések, tornádók és árvízek százakat pusztítsanak el, akkor ez nem más mint önzőség. Igazán elgondolkodtató.
Hiszek Istenben.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem létezik, de néha igazán megingok a  létezésében. Miért teszi azt amit, és miért nem teszi azt, amit kellene? Vagyis amit SZERINTÜNK kellene. Lehet az a helyes, ahogy ő intézi az ügyeinket, de néha nem ártana egy kis segítség odafentről. Ha kapok valamit tőle, azt megköszönöm, nem vagyok hálátlan fajta, de többet szeretnék neki megköszönni. Az emberek tékozlók... én is az vagyok.
,,Néha Isten azért állít próbák elé, hogy felkészítsen valamire."- hát remélem én is, hogy így lesz.

Most kimegyek, lefekszem a kertben, dobálok néhány labdát a  kutyámnak-csak hogy lássam, valakinek ma is örömet okoztam- olvasok kicsit, és megpróbálom elfelejteni átmenetileg a  problémákat, amik előttem tornyosulnak. Talán jön néhány ötlet a  megoldásra.

Zenét akarok... Bömbölő, ordító zenét, mindegy milyen műfajból, csak zene legyen. Olyan igazi dobhártíaszaggató zenét, ami még a  gyomrod mélyén is lüktet. Azt hiszem ezt fogom most tenni. Kimegyek, bedugom a  fülhallgatóval a fülemet, és közben megcsinálom, amiket az imént leírtam, aztán bejövök a  házba, megnézek egy Dr. House részt, és jó lesz . Mosolyogva beszélgetek kicsit Vele, és megint úgy érzem majd, hogy ezek a problémák nem is olyan fontosak, mert boldog vagyok. Majd  az Isten, vagy  a Sors, vagy akárkicsoda, ha egyáltalán létezik, majd megoldja. Ha pedig nem, akkor egyszerűen csak bizonyosságot kapok arra, hogy az emberiségen kívül...senki nincs...
,,Lehet, hogy még nem is volt készen?... - csak Isten megutálta és abbahagyta a hetedik napon."

(Márai Sándor)

2012. július 18., szerda

,,Az írás a skizofrénia társadalmilag elfogadott formája."

Csodálom azokat akik írnak.Helyesebben, akik JÓL írnak. Mert vannak akik csak dobálják egymás után a  szavakat, nem számít milyen sorrendben, hogy van-e  értelme a mondatoknak. Én azokat csodálom, akiknek néhány repedésről ilyesmit képeznek:
,,Meghal a falon az árnyék.Könny csordul üres repedésben. Tócsába hulló fájdalom...Megfulald saját tengerében" 
Számomra az írás, még próbálkozás, szárnybontogatás, de egyszer szeretném, ha valaki büszke lenne arra, hogy olvasta a soraimat, hogy  a könyvem a  polcáról néz vissza rá. Nem hiszem hogy sokra vágyom. Csak a szívemet szeretném a  betűkbe tenni...
Mikor elolvasok egy könyvet, utána sokszor csak tartom a kezemben, és emésztgetem ami benne volt. Jó érzés... Valami teljességet ad, mintha egy picivel közelebb kerültem volna ahhoz, ami az írás lényege.
Néha azomban csak ülök a papír, vagy a  billentyűzet felett, és nem jut eszembe semmi. Talán túl görcsösen szeretnék valami jót. Senki nem elégedett azzal, amit alkot. Mindig csinosítgatná, változtatgatná, de utána már valahogy nem az igazi. Túlságosan mesterkélt. Túl szoborszerű az egész, és már el is vesztette a varázsát.
Minden vágyam, hogy írjak, amíg a  kezem el nem kopik. Talán soha, senki nem fogja olvasni, ami korábban a fejemben megszületett, majd papíron életre is kelt. De éreznem kell, hogy az agyam megtisztul, mert  gondolataimnak csak így marad hely. Így maradhatok csak a realitás talaján...

Most jó ez így. Próbálkozom. Igyekszem.
 ,,Az írás gyakran nehéz dolog, de az ember néha úgy érzi, hogy elvarázsolták. Mindig biztos voltam benne, hogy a történetek a saját életüket élik, és hogy a világ legfontosabb dolgai közé tartoznak."

(David Almond)

2012. július 14., szombat

,,It feels like heaven, when im with you..."


 

Az a legnehezebb, hogy megbízz valakiben, átadd neki a  titkaidat, kérdezd a véleményét úgy, hogy őszintén meg is hallgatod. Nem bánod ha mesél, mert minden szaván csüngsz, még ha órák hosszat egy szót sem szólsz. Feküdni mellette egy pléden, vagy sétálni órákon keresztül a ködben, és közben nem érzed, hogy fáj a lábad, hogy  fázol. Csak mész mellette céltalanul, a szíved hevesen megdobban, ahányszor csak ránézel, és érzed, OTT a helyed... Sehol nem lennél szívesebben....
Néha ránézel összekulcsolódó kezetekre, azon igyekszel, hogy ezt természetesen ne lássa, és alig akarod elhinni, hogy ott vagytok, ahol.
Aztán odahajol, a szája a tiédet súrolja... A legjobb dolog a  világon. Sokan azt mondják, hogy  a csók előtti várakozás néha jobb, mint maga a csók, pedig ez nem igaz. Mert mindkettő édes, és megismételhetetlen. Kicsinek érzed magad, védettnek, és különlegesnek is, hogy ő téged választott.

,,Honnan tudod kiben bízz? Ki az, aki bármit megtenne érted?Nem az, aki szép szavakkal ígér, hanem aki veled tart oda is, ahová csak kevesen.A zord sziklaszirtekhez vezető ösvényen is, ahonnét veled ugrani sem habozik..."

2012. július 8., vasárnap

,,A művészet a magányos ember küzdelme az egész világ ellen."

A magány olyan, mint egy ragacsos mocsár. Csak lefelé húz, de kiköpni semmi pénzért nem akar. Nem látsz magad körül mást, csak a piszkos, mocskos vizet, és hiába taposod a  lábaddal az alattad elterülő mélységet, indák csavarodnak a bokádra, és nem engednek. Minden próbálkozás hiábavaló, csak magadat fárasztod.
Várod, hogy valaki csak arra jár, és benyújt segítségül egy faágat mint a filmekben. Bárki...
De még nem tévedtek erre...
,,Az éhezésnél, a szomjazásnál, a munkanélküliségnél, a szerelmi bánatnál, a vereségnél - mindennél - rosszabb, ha úgy érezzük, hogy senkit, de senkit nem érdeklünk."

2012. július 5., csütörtök

,,Kezed alatt ég a paplan, tollaidat lehullattad..."

         Néha úgy érzem magam, mint a fürdőkád, amikor hagyom teljesen megtelni vízzel. Nézem ahogy a szélén túlcsordul a forró víz, ami már égeti a bőröm, mégis jó. Látom, hogy a pára és a gőz egyre átláthatatlanabb réteget képez a  kis fürdőszobában...Lábujjaim ráncosak lesznek, mintha legalább negyven évvel lennék idősebb a koromnál... Sokszor eljátszom, hogy lemerülök a víz alá, kinyitom a  szemem, és csak nézek a fodrozódó víz alól, mintha egy teljesen másik világban lennék.
         Most pontosan így érzem magam. Nem vagyok idevaló...Talán máshol jobb lenne, de erről sem vagyok meggyőződve. Nekem egy másik világba kellett volna születnem. Egy olyanba, ahol őszinte lehetek anélkül, hogy bárki is kinevetne, vagy zokul venné tőlem a szavakat., ahol nevethetnék anélkül, hogy mások sajnálják tőlem a boldogságot... ahol nem kellene attól félnem, hogy egyedül maradok...

2012. július 4., szerda

Néha belefelejtkeztek...

Az álarc azt a célt szolgálja, hogy eltakarja a valóságot. Minden ember ezt viseli nap nap után, szüntelenül. Csak az álarc típusa változik aszerint, hogy mások, a környezet mit akar látni.
Szeretem magamnak ismételgetni:,,Mosolyogj, ne lássák rajtad...", mert úgy gondolom, hogy egy idő után talán tényleg elhiszi a lelkem, hogy boldog.
Vannak hullámvölgyek, és mikor ezek aljára kerülünk, azt kívánjuk, bárcsak lenne egy sötét szobánk ajtók és ablakok nélkül, ahol a  fejünkre húzhatjuk a takarónkat, és nem törődünk semmivel, csak magunkkal.

Mostanában még inkább előjött bennem az undor irántatok. Talán velem van a baj...Nem tudom... Addig minden rendben van, míg nem ismerlek titeket. Addig azt érzem, kötelező vidáman cseverészni, megkérdezni, hogy érzitek magatokat. ám ahogy egyre inkább tudom, kik is vagytok, a mocskotokra is fény derül... Amikre pedig nem vagyok kíváncsi. Egy fikarcnyit sem... Minél inkább belátok a maszk mögé annál kiábrándítóbb a tudat, hogy a legtöbb ember egyforma... Féltékeny, irigy, és álszent... A szavak legpontosabb értelmében.

Ahogy  a Született feleségekben olyan előszeretettel emlegetik, mindenkinek van valami piszkos titka, amit nem szeretne, hogy napvilágra kerüljön.

Nem tudok rátok úgy nézni mint régen. Látom a megcsalásokat, a megcsalatásokat, a hazugságokat, a kérkedést és szégyent...
Nem jó ez így.
Jobb volt tudatlanul tengődni a semmiben, értékelni, ha szépen szóltatok hozzám, kicsit duzzogni, ha csúnyán. A közöny, amit most érzek, talán  a legrosszabb, amit kiválthattok belőlem. Nem érdekel mi van veletek, nem érdekeltek ti magatok, és a problémáitok sem... Egyszerűen hagyjatok, legalább egy kis időre. Ne kelljen azzal foglalkoznom, hogy fent tartsam az álarcot, hagy engedjem le, ha tovább nem is, csak néhány percre. Aztán újból kezdődhet  a rejtőzködés...
,,Mindannyian álarcot viselünk, minden nap, és néha annyira belefeledkezünk, hogy elfelejtjük, kik is vagyunk valójában. És néha, ha szerencsénk van, jön valaki, aki megmutatja, hogy kik akarunk valójában lenni, hogy kinek kellene lennünk."

Nikita c. film

2012. július 2., hétfő

Ma utállak titeket... Ne nézzetek rám, ne halljátok szavam...