2015. augusztus 24., hétfő

Szia Veronika!

A nevem Veronika. Zugíró vagyok.
-Szia Veronika!
Néhány éve kezdődött. Eleinte csak szavak, aztán már rövid, hosszabb mondatok. Akkoriban durvult el a helyzet, mikor egész oldalakba vetettem bele magam. Aztán meg... tudjátok hogy van ez... Egyik fejezet jött a másik után, bejegyzés bejegyzést szült. De ezt nektek pont nem kell bemutatnom. Azóta nem tudok leállni. Viszketnek az ujjbegyeim és nem tanácsos hozzám szólni azelőtt, mielőtt néhány oldalnyit le nem gépelek. Ugyanis harapok. Szó szerint, nem ám csak képletesen!
Szégyenkezve vallom be, hogy a fiókomban jó pár megkezdett novella meg regény hever beporosodva. Csak arra várnak, hogy vegyem elő őket, de gyakran nem megy. Újak után áhítozom. Sosem érzem azt, hogy elég volt... Ti is így vagytok ezzel? Látom, páran bólogattok a székeiteken...
A terapeutám, Hale ébresztett rá arra, hogy igen nagy bajban vagyok. Megmosta a fejem, majd hozzám vágta a tollam és a füzetem. Káromkodott is.
Eleinte fájt folytatni a megkezdett sorokat. Bántotta a szememet a monitor kékes fénye, minden billentyű leütésénél szúró fájdalmat éreztem szívtájékon. Azt hiszem akkor ébredtem rá, milyen jól esik ez a fájdalom, és hogy ez a terápiás csoport is teljesen felesleges. Nem akarok leszokni. Inkább még többet írok, addig még az ujjbegyeimről le nem kopnak a kis ráncok. 
Veronika vagyok, és író. Minden tettem ebben gyökerezik.

Untitled

2015. augusztus 20., csütörtök

Esernyők


20 Artsy Best Friend Pictures - BuzzFeed Mobile

Olykor csak annyi kell, hogy két barát ismét megtalálja egymást egy esernyő alatt. A felcsattanó nevetések, elhangzó biztatások között így kerülnek helyre az életünk kis darabjai. Mint a puzzle. Bármilyen elcsépeltnek tűnik, vannak szavak, amik bepattintanak valamit a lelked legmélyén, és utána azt érzed, eltűnt egy űr a sok közül. Sikerült egyet befoltozni!
Az életünk során folyton csak jönnek, majd mennek az emberek. A kitartóak megmaradnak még akkor is, ha félévente egyszer vagy kétszer futunk össze egy kávé erejéig, vagy egy alapos lerészegedésig. Mert a barátságot nem időben, találkozások számában mérik, hanem emlékekben és abban, fel tudjuk-e húzni egymást a sárból, mikor az esernyő alól kicsúszunk bele a ragacsos ingoványba. 
Azt mondják, mi, emberek, társas lények vagyunk. Még azok is, akik remeténk élnek valahol távol Indiában. Épp ezért fontos, hogy a jó barátokat megtaláljuk. Annyian mennek el mellettünk minden nap, hogy igazán nehéz megtalálni azokat, akikre később teljes vállszélességgel számíthatunk. 
De mikor meglátjuk a fényes, auraszerű dolgot, már tudjuk, hogy kik azok, akik mindig ráérnek meginni egy kávét, elmenni velünk moziba vagy vásárolni, koncertre, vagy színházba. Ők lesznek azok, akik előtt merünk majd mackónadrágban meg kócosan beszélgetni egy egész estén keresztül, hogy aztán megbeszéljük a férfiakat és az ő gyengeségeiket, és a nőket - köztünk magunkat is -, akik mindig eltérnek a helyes ösvényről. 

2015. augusztus 7., péntek

Vászon

Mi nők, menthetetlen és érthetetlen igénnyel vagyunk a romantika iránt. Talán a lélek finom rezdülését tartjuk így kordában. Vagy a mindennapok keserűségeit maszatoljuk el, mint egy olajfestményen a fekete pacákat, melyeket véletlenül ejtettünk a vásznon. De a maszatok idővel benövik a képet.
Akár az ájulás. 
Így kell valaki helyettünk, aki új, hófehér vásznat állít elénk. Ha pedig ezt A férfi nem teszi meg, a festék csak folyik ránk, mint egy újonnan megnyitott csatornából. Először csak a kézfejünket, a csuklónkat, a könyökünket borítja el. Aztán szép lassan tócsákban csöpög a lábunkra, felkúszik a bordák létráját, a gége gödrein. Be a száj üregébe, az orr nyílásaiba. És végül a szemek. Az a legijesztőbb. Mert mikor a sötétség leheletvékony ujjai elveszik a látásunkat, már az új vásznat sem láthatjuk többé. 
Minden. Egyes. Nap. Minden egyes nap, csak egy kicsi törődés kell. Egy őszinte mosoly, kis kedvesség, gondoskodás. Minden léleknek szüksége van az ápolásra, hogy egészséges maradjon. 
Tudjuk mi. 


Hiányzol. TE. És senki más.