2016. június 19., vasárnap

1:14

Mindig a legfrissebb fáj a legjobban. Az embert padlóra küldi újra meg újra. Égetnek a szavak, mint a sósav. Éjjel egykor pedig azon kapod magad, hogy ülsz a konyhakövön a nyuladdal és úgy érzed magad, mint egy kibelezett dióhéj. Félsz a másnaptól, hogy reggel majd folytatódik ez a fullasztó érzés. Most meg elaludni nem tudsz tőle. Ekkor jut eszedbe, mennyire egyedül is tudod magad érezni. Mint a levegő, ami ki-be jár a tüdőben, mégsem veszik észre. Rohadt egy dolog, milyen könnyű elszokni a magánytól. Ilyen veszettül fáj, mikor emlékeztetnek rá. Ülsz később nyugodtan az ágyon, fejed a falnak döntve, hallgatod a másik békés neszezését és most először szeretnéd őt direkt felkelteni. Csak egy pillanatra, hogy ne érezd ennek a napnak a végén ilyen végtelenül egyedül magad. Gyakran csak egy ölelés kell, hogy jobban legyünk. Mégis félünk kérni. Hagyjuk inkább tovább aludni a másikat, nem akarunk gondot okozni. Reggelre.