2014. november 30., vasárnap

Kórók

A köd fátyolként lebeg a göröngyös talaj fölött. Lábammal taposok utat benne, talpamat felsérti olykor a megmaradt kukoricacsonkok háborítatlan rothadása. Rajtam csak egy hosszú, fehér hálóing van, és morbid módon az jár az eszemben, hogy ha valaki most a vonatablakból felém pillant, azt hiheti: szellem vagyok. 
A tél első mínuszai reszketésként jelentkeznek, de én csak taposom tovább a 
ködöt, amiben olyan nehezen kapok levegőt, mint a fürdőszobai, átvághatatlan párában. 
Egy varjú károgva szegődik a nyomomba. Ugrál egyik földkupacról a másikra, mintha a bokámba akarna harapni. 
Futni akarok, de tudom, hogy ez csak egy lehetetlen álom, és egyszer úgyis felébredek, nem fájhat, ha megcsíp. Arra gondolok, reggel meg kell néznem Krúdy Álmoskönyvében, mint jelent varjúval álmodni. Azt sejtem, nem túl jót. 
Ahogy sétálok rendíthetetlenül, egyszer csak a földön meglátok két tornacipőt. Lábamat beléjük dugom. Fájnak már a vágások.
A fájdalom tudatosulásával megbotlom. Elhasalok, könyökömet végigszántja egy elszáradt kóró, térdeim mélyen a nedves földbe fúródnak. Az álom nem szoktak fájni, nem igaz?
Hogy kerültem ide?

unzeitlich | via Tumblr

2014. november 24., hétfő

Színek

Tenyeremet a hideg festékbe mártom, és benne tartom néhány másodpercig. Élvezem, ahogy a piros és kék színek elkezdenek összefolyni kezem éleinél, és lassan átveszik a hőmet. Aztán lassan felemelkedem, a festéket végigcsöpögtetem a tölgyfapadlón, egészen a kifeszített vászonig. Nincs célom, elképzelésem. Csak kanyargós vonalakat, egyeneseket húzok az ujjaimmal, miközben az óriási műterem visszhangzik a csendtől. A csend, a szótlanság tud visszhangozni egyáltalán? Én most úgy érzem. Csontjaimban rezonál vissza.
Én pedig végtelenül élvezem ezt. A mennyezetig érő ablakokat sarkig kitártam korábban, így a hideg szél most ki-be jár szabadon, ahogy az én gondolataim. Néha meglibbenti fehér ingem alját, végigszánt meztelen bőrömön, és megborzongok. Élek...minden magyarázat, és kétségbeejtően megfoghatatlan ,,ars poetica" nélkül. 
Behunyom a szemem, mikor meghallom az első egy-két esőcseppet az ablakok mellett a padlóra hullani. 
Lábujjhegyre állok, kezeimet a fejem fölé emelem. Szeretem azt képzelni, hogy táncolok. hogy minden porcikámban megremeg az élet. Érzem, ahogy alkaromon végigfolyik a maradék festék, könyökömnél egy pillanatra megreked, majd az esőcseppekkel egy ütemben kezd el lecsöpögni a meztelen lábfejem mellé. 
Szeretem, hogy senki nem ismeri a műtermet. Hogy csak én tudom, a sárga köves utat kell követnem, mint Dorothy-nak...
Window

2014. november 23., vasárnap

Juhász Gyula: Betegszoba

Juhász Gyula: Betegszoba

Az óra áll és én hallgatva fekszem.
Künn néha fény van, néha mély homály.
Nagy szekerek vágtatnak át a csenden.
Ijedten rezzen össze vén szobám
És néha gyertyát gyújt valaki halkan
És nem tudom, hogy későn vagy korán?
Csak érzem, szörnyen egyedül maradtam,
Meghalt a hír és elhagyott a párom...
De íme, könyvektől nehéz a paplan!
Könyvek, első szerelmem e világon,
Könyvek, ti hoztatok mindent nekem,
Felejtést és vigasztalást e tájon!
Most is, hogy tűnt kéjektől ég szemem
És csalódásoktól tépett a lelkem:
Gileád írját adjátok nekem!
Anatole France, ó mosolyogj helyettem!


2014. november 19., szerda

Fülek


Untitled

Mindenki fülében fülhallgató. Hallhatatlan kakofónia, ami elválaszt minket egymástól. Az én fülemben is Szabó Balázs és a bandája duruzsol most éppen, miközben nézem a szemben ülőket. Mindenki távolságot akar tartani, meghagyni maguk között azt a féltett három lépést. Milyen lenne kicsiny hazánk, ha csakúgy, mint a franciák, közös piknikeket szerveznénk a szebb parkokba, vagy esténként egymásra találnánk eldugott kocsmákban?
Általában van bennem egy olyan érzés, hogy nehezen kedvelnek meg az emberek. És mikor ezt valaki csupán néhány szóval megcáfolja, úgy érzem, már nem is akarom a fülhallgatókat. Szeretem az embereket. Azokat, akik mosolyognak egy üzenet elolvasása közben a villamoson, akik megtartanak egy ajtót, akik kedvesen beszélnek másokkal...
Miért nem lehetünk mindannyian ilyenek?
Gyerekként néhány osztálytársammal előszeretettel játszottunk olyat, hogy ha három kívánságunk lehetne, mi volna az. Az utolsót mindig félve mondtam el. Én mindig csak békét akartam. A második ma már az lenne, hogy tudjak hinni úgy az emberekben, mint akkor, mikor azt képzeltem, képesek vagyunk a békére. 

Szeretném, ha ez a mai nap lenne ehhez az első lépés.


2014. november 14., péntek

Nincs mit írnom.
Kiüresedett tok vagyok.


,,Szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel. Sajnos nem állnak össze a mondatok, én nem ide jöttem, nem ezt akartam. Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó, hogy minden bűnöm megbocsátható."
(ÁKOS)

2014. november 9., vasárnap

From this Valley

A varjak sötét göröngyöket tépnek ki a földből élelem után kutatva. A tél beköszöntével pedig már nem csak egy-egy madár, hanem egész csapatok fognak hangot adni annak, hogy milyen ,,kár". Az pedig, hogy kinek mi a ,,kár", azt csak saját magunk ismerjük. 

Helye lehetne ezek között a sorokban a sajnálkozásnak. Hogy mi mindent hagyunk ki az életben, vagy hogy mennyire is érezzük a teljesség hiányát egy dolgozatunkban, életünkben, munkákban...
De most szeretnék csak hálás lenni azért, hogy vannak emberek, akik hátbaveregetnek, amiért létezem. Néhány szó úgy tudja megsimogatni a lelkemet, mint egy meleg napsugár egy őszi napon. 
Mert most ismét rájöttem, hogy egy hétvége mekkora feltöltődést is jelenthet, hogy az idegenek is megtalálhatják a közös hangot, ha nagyon akarják, de nem eröltetik. És ismét rájöttem, a pálinka erős, azonban jónak nem mondható. 
Bon Voyage 👅A rozsdás és aranyos levelek között foltokban árnyékot vet a talajra. Minden annyira gyönyörű. A domboldalakban apró ,,makettházak" fekszenek zsebkendőnyi kertekkel. A legelső, és legszebb krándulási emlékeim mind Egerhez kötődnek. Így most, mikor évek múltán újra járhattam a macskaköves utcákat, eszembe jutott, milyen íze volt ott egy almának, milyen hűvösek is voltak az esték, és felidéződtek bennem olyan fotók, amiket csaknem végleg elfelejtettem.
A legjobb döntésem volt az, hogy a félelmemet leküzdve, most emberek közé mentem. 
És milyen érdekes... olyan emberek között, akik az életnek minden apró örömeit megbecsülik, minden adandó lehetőséget kihasználnak, mi magunk is motiváltakká válunk. Felkerül a ,,Megcsinálni" listánkra egy leendő dolgozat, egy fényképező, egy külföldi út és a gasztronómia mélyebb feltérképezése.

Nagyon régóta nem ültem itt, a laptop felett úgy, hogy temérdek a mondanivalóm. És ha kíváncsi fülekre találna, le is írnám, elmesélném mi minden történt velem. De nem tudom, kíváncsiak vagyunk-e őszintén egymás boldogságára, így most csak ennyit árulok el. 

Ennyi az üzenetem a völgyből.

Bon voyage!

2014. november 6., csütörtök

Citrom

A citrom savanyú illata egy kettőre belengte a szobát. Valami buta show fényei és érdes hangjai vágták a levegőt, mégis minden otthonos volt a négy fal között.
Lábaid az enyémek mellett nyugodtak, falatokra daraboltál egy nagy, piros almát, néha felém nyújtottál egy-egy szeletet. 
Szeretek veled lenni, bármennyire is titkolni kellene ezt. És szeretem, hogy mikor gyenge vagyok, azt mondod: ,,minden rendben lesz". Ilyenkor az összes hibádról elfelejtkezem, mert békés vagyok. Ez a legszebb... Mikor senkire és semmire nincs szükségem. 
A teljesség érzése mellett bújok a mellkasodra, ujjaimmal járok körbe a szemöldököd, orrod, szád vonalát. Minden vonásodat ismerem már. Akár csukott szemmel lerajzolnálak. 
Szemed kék lencséjében visszatükröződik a tévé filmkockái, a levegő lassan emelgeti a mellkasodat.

50 év. Csak ennyit mondok.

Love ❤️

2014. november 3., hétfő

November az ablakon át

-Helló November! Már találkoztunk.-nyújtom a most érkező vendég felé a kezem, de mikor tenyerem hozzáér az övéhez, kellemetlen borzongást érzek.
-Valóban? -kérdezi, miközben deres hajából kiráz néhány falevelet. Furcsa, hogy nem csak te vagy most itt, Veronika. Kedves vagyok ugyan Novemberhez, de csak az illendőség kötelező szabályai miatt. Egyébként meg teljesen jól elvoltunk kettecskén. Csak te meg én. 
És egyébként is... olyan furcsán megvetően néz rám. Még az orrát is olyannyira felhúzza, hogy összeráncolódik. 
Talán jó lenne, ha elküldenéd. Mert... mert az neked olyan jól megy, az én sutaságommal ellentétben. Tudom, hogy hallod, mi jár a fejemben, mert szád szeglete finom mosolyra húzódik, miközben gonoszul méregeted November urat. Látom, neked sem szimpatikus. Nem is baj. Nem kell mindenkinek annak lennie. Talán hamar távozik. Decemberrel sokkal jobban kijönnék most. Ő csendes. Sosem kérdez, csak elhalmoz ajándékokkal, nem mellesleg imádja a művészetet. Tavaly is gyönyörű jégvirágokat festett a szomszéd ház betört ablakára. 
Igen, igen. Biztosan hamar távozik ez a gőgös...
Most rád nézek, miközben November megfordul, hogy egy forró bögre teát vegyen le az asztalról, nekem meg az jut hirtelen eszembe, hogy a hideg kezei nem törnek-e szét majd a hirtelen melegtől. De ujjai a bögrére fonódnak, és nem történik semmi.
Azazhogy... Tenyérrel felfelé kinyújtod a kezed, látom, ahogy finom meleget sugároz. Látszanak a hullámai, miközben gyorsan November felé irányítod. A kalapos, deres hajú úr pedig meglepett ,,O" betűt formáz a szájával, és éppen azon az ablakon távozik, amelyiken érkezett.
Megkönnyebbülten zárom be az ablak mindkét szárnyát. Még a vastag sötétítőt is berántom. 
-Nem kell mindig finomkodni, Vörös. Ha nem akarod a társaságát valakinek, hát üldözd el.-vonod meg a vállad, és bekapcsolod az asztalon pihenő lávalámpát.
Arra gondolok, hogy már alig várom a telet. Ez az őszi közjáték most nem az én világom.
Welcome

(Az évszakok jönnek-mennek, csak mi maradunk ugyanolyanok.<3)

2014. november 1., szombat

Lüktet

Két tenyerem közt már csak időszakonként dobban meg a szív. Závada szerint a szív egy véres gumó, mint a gyomor, csak azt felejti el, hogy több benne az ,,ideg". A hidegtől fázni kezd, zsugorodásnak indul, én meg attól félek, ha nincs aki melegíti, végleg eltűnik. Helyén csak kihűlt levegő marad majd, kezeimre jégcsapok fagynak, mint a tél hosszú karmai. 
Ha végleg eltűnik, mi leszek? Milyen leszek?
Ráborulok a szívemre, meleg levegőt fújok rá, míg nem jössz. Egyre több a nap nélküled, a kezemben tartott kis törmelék meg keservesen vágyik utánad, még ha nem is mondja. Megtanulta bent tartani az érzelmeket. Ám most az ujjaim között minden a földre folyik. Cseppenként ivódik a jeges talajba, mintha soha nem is létezett volna. 
Nehezen mondom, hogy szeretlek. Nem akarom hallani a szádból, hogy te is. Nem így akarom. Arra vágyom, hogy elmondd, ugyanolyan fontos vagyok neked, mint régen, és hogy én is úgy hiányzom, mint te nekem. Tudom... a szavak semmit nem jelentenek. De mi van, ha mégis?
Ismét meleg levegőt fújok a lüktető szívre, majd nyakamból kihúzom a sálat, és ráterítem. Megpróbálom életben tartani, küzdök érte. Meztelen tarkómon végigtáncol a szél, megborzongat.
Várok. Rád várok. Mint mindig.

Likes | Tumblr