-Helló November! Már találkoztunk.-nyújtom a most érkező vendég felé a kezem, de mikor tenyerem hozzáér az övéhez, kellemetlen borzongást érzek.
-Valóban? -kérdezi, miközben deres hajából kiráz néhány falevelet. Furcsa, hogy nem csak te vagy most itt, Veronika. Kedves vagyok ugyan Novemberhez, de csak az illendőség kötelező szabályai miatt. Egyébként meg teljesen jól elvoltunk kettecskén. Csak te meg én.
És egyébként is... olyan furcsán megvetően néz rám. Még az orrát is olyannyira felhúzza, hogy összeráncolódik.
Talán jó lenne, ha elküldenéd. Mert... mert az neked olyan jól megy, az én sutaságommal ellentétben. Tudom, hogy hallod, mi jár a fejemben, mert szád szeglete finom mosolyra húzódik, miközben gonoszul méregeted November urat. Látom, neked sem szimpatikus. Nem is baj. Nem kell mindenkinek annak lennie. Talán hamar távozik. Decemberrel sokkal jobban kijönnék most. Ő csendes. Sosem kérdez, csak elhalmoz ajándékokkal, nem mellesleg imádja a művészetet. Tavaly is gyönyörű jégvirágokat festett a szomszéd ház betört ablakára.
Igen, igen. Biztosan hamar távozik ez a gőgös...
Most rád nézek, miközben November megfordul, hogy egy forró bögre teát vegyen le az asztalról, nekem meg az jut hirtelen eszembe, hogy a hideg kezei nem törnek-e szét majd a hirtelen melegtől. De ujjai a bögrére fonódnak, és nem történik semmi.
Azazhogy... Tenyérrel felfelé kinyújtod a kezed, látom, ahogy finom meleget sugároz. Látszanak a hullámai, miközben gyorsan November felé irányítod. A kalapos, deres hajú úr pedig meglepett ,,O" betűt formáz a szájával, és éppen azon az ablakon távozik, amelyiken érkezett.
Megkönnyebbülten zárom be az ablak mindkét szárnyát. Még a vastag sötétítőt is berántom.
-Nem kell mindig finomkodni, Vörös. Ha nem akarod a társaságát valakinek, hát üldözd el.-vonod meg a vállad, és bekapcsolod az asztalon pihenő lávalámpát.
Arra gondolok, hogy már alig várom a telet. Ez az őszi közjáték most nem az én világom.
(Az évszakok jönnek-mennek, csak mi maradunk ugyanolyanok.<3)
