Két tenyerem közt már csak időszakonként dobban meg a szív. Závada szerint a szív egy véres gumó, mint a gyomor, csak azt felejti el, hogy több benne az ,,ideg". A hidegtől fázni kezd, zsugorodásnak indul, én meg attól félek, ha nincs aki melegíti, végleg eltűnik. Helyén csak kihűlt levegő marad majd, kezeimre jégcsapok fagynak, mint a tél hosszú karmai.
Ha végleg eltűnik, mi leszek? Milyen leszek?
Ráborulok a szívemre, meleg levegőt fújok rá, míg nem jössz. Egyre több a nap nélküled, a kezemben tartott kis törmelék meg keservesen vágyik utánad, még ha nem is mondja. Megtanulta bent tartani az érzelmeket. Ám most az ujjaim között minden a földre folyik. Cseppenként ivódik a jeges talajba, mintha soha nem is létezett volna.
Nehezen mondom, hogy szeretlek. Nem akarom hallani a szádból, hogy te is. Nem így akarom. Arra vágyom, hogy elmondd, ugyanolyan fontos vagyok neked, mint régen, és hogy én is úgy hiányzom, mint te nekem. Tudom... a szavak semmit nem jelentenek. De mi van, ha mégis?
Ismét meleg levegőt fújok a lüktető szívre, majd nyakamból kihúzom a sálat, és ráterítem. Megpróbálom életben tartani, küzdök érte. Meztelen tarkómon végigtáncol a szél, megborzongat.
Várok. Rád várok. Mint mindig.
