2017. július 28., péntek

álmatlanság

Éjszakánként hosszú órákon át kint vagyok az erkélyen. Az utcai lámpák pontszerű fényei szentjánosbogarakként pettyezik az eget. Alattam az autók jönnek-mennek, néha megszakítja monoton zúgásukat egy régi, rozsdás busz zötykölődése. Éjfél után azonban már alig van mozgás. A levegő nyári éjjelek illatától lesz terhes és magában hordoz valami könnyed elektromosságot, amitől az embernek félrever a szíve. Jó eséllyel Kosztolányi is gyönyörűségét lelte benne, miközben kávé okozta álmatlanságával vívott csatát. Aztán fél négykor megérkeznek a piacra az első teherautók és ládaszámra kerül a földre barack meg málna. A negyedelt dinnyéket az asztalra teszik a munkások, hogy hamar fogyjanak. Ilyenkor felállok és egy félig vízzel teli befőttes üvegbe dobom a csontig égett cigicsikket. Sisteregve alszik ki a parázs. Észre sem vetem, hogy abba az egy szálba bele sem szívtam. Csak lélegzem be a mentolt ezzel a friss, hajnali levegővel és boldog vagyok. Sokszor nem is kell ennél több.


2017. július 25., kedd

Dunántúli királyleányka

Az ember lánya egyik pillanatban a szilvapálinkák hazájának lakosa, majd a másik pillanatban rántott sajtos cheeseburgert zabál egy utcafesztiválon 300 km-rel távolabb. Így lettem én a családom "Dunántúli királyleánykája". Bizony, akárcsak a félédes BB fehér a konyhapulton. Sokadik ezen a néven, de talán az egyetlen ilyen gyökerekkel. Az elmúlt heteket tiniként éltem át. Újra Tokio Hotel-t hallgattam, mert akárki akármit mond, még mindig imádom, és a fürdőkádban nézegettem a Pinterest csodáit. Valahogy a levegőváltozás visszafordított kicsit a régi önmagam felé, aki bágyatagon, álmodozva tudott ülni órákon át a szabad levegőn, miközben nem csinált semmit. Illetve csinált: fejben tervezte a könyveit szépen sorban. Egyiket a másik után.
A különbség az, hogy most már nyugodtan, bűntudat nélkül nyakalom be a királyleánykát a fürdőkádban ülve, miközben ízlelgetem, milyen is lenne újra megpróbálni könyvet írni. Talán végre be is fejezhetnék egyet. Az otthoni munka egyik óriási előnye, hogy a magam tempójában haladhatok és nem kell órákat unatkozva töltenem a számítógép előtt, hanem végezhetem a dolgom, és marad időm másra is. Mindig erre vágytam. Nem is értem azokat, akik ragaszkodnak a hivatalos értelemben vett munkahelyekhez. Hiszen ma, a huszonegyedik században nyakig ülve, már lehetőség van arra, hogy akár városokat áthidalva tudjanak emberek együtt dolgozni.
Azt hiszem kijelenthetem, hogy nekem jót tesz nem emberek között lenni. Egyszerűen jó érzés, hogy nem cseppenek bele idétlen vitákba és nézeteltérésekbe, nem kell magamra erőltetnem a kedvességet, ha az nem jön szívből és nem fontos, hogy már reggel nyolckor egy íróasztal fölé görnyedjek.
Nevezhettek bátran antiszociálisnak, mert egyszerűen már megszűntek azok az idők, amikor érdekeljen. Valahogy levedlettem azt a sok alaptalan komplexust, amit a kamaszkor hormonbombája robbantott rám. Még emlékszem, ahogy egy régi fotelben ülve a Viva elé voltam ragadva, és hogy alig vártam, hogy megkapjam másolt CD-n a kedvenc zenekarom új albumát. Most már letölthetem N-core-on. Ha-ha.
Kicsit hihetetlen még, hogy sínre került minden, amit L-lel elterveztünk. Most már egy tágas, napfényes lakásban élhetünk, ami zajos ugyan, de egyszerűen imádnivaló, elindulhat végre a Horgolmány, mint webshop, és mellé szuper munkám van, amiben rengeteg lehetőséget látok. Persze ne gondold, hogy nem maradtak félelmeim, hiszen minden nap van miért szorongani kicsit. De megfogadtam, mikor elköltöztünk, hogy feleslegesen nem fogok idegeskedni. Azt mondják, árt a szépségnek, hát miért kockáztatnék?
Van még fél pohár rizlingnapokon szerzett pohárnyi leánykám, azt hiszem azt most megiszom. És talán butítom magam egy epizód Family Guy-jal, vagy egyszerűen olvasok egy kis Harry Potter-t. Mondom, hogy "tiniskedek"!

2017. július 10., hétfő

Hello, Veszprém!

Most már meg kell tanulnom lelassítani. Mély levegőt venni, majd lassan kifújni, mint ahogyan a botcsinálta jógaoktató mutatja a videójában. Látnom kell a szépséget, amin mostanában mostanában mindig továbbléptem. Voltak fontosabb dolgok annál, mint hogy egyszerűen csak gyönyörködjek valamiben. És sok bennem ez a rengeteg görcs is, mint a megfelelni vágyás, meg hogy igazi felnőttnek nézzenek. Pedig még így is botladozom néha. Szó szerint, meg képletesen egyaránt.
Megtörtént ugyanis, hogy egy az egyben átbútoroztunk keletről nyugatra, az Alföldről a Dunántúlra. A sík szántóföldeket felváltották a lankák, a hegyek, a dombok, meg a fenyők. A szilvapálinka persze maradt, jó helye lett az új hűtőben is.
A megszokott tárgyaink már megtalálták a helyüket. Az újak még keresik ugyan, de türelmes vagyok. Élvezem, hogy végre itthonról dolgozhatok, de azért felmegy bennem a pumpa, mikor már a századik ember is azt kérdezi, nem félek-e attól, hogy nehezen fogok új ismerősöket találni magamnak.... Persze, hogy félek, de attól nem lesz jobb, ha folyton kérdezgetik. Légyszi, legalább ti ne tegyétek!
A költözéssel együtt elhatároztam, hogy leküzdöm az alaptalan félelmeimet. Köztük ezt is. Na meg azt, hogy teljesen egyedül fedezzek fel egy várost. Büszkén jelenthetem, hogy a hátamon egy hátitáskával nekiindultam a hétvégén a nagy Veszprémnek, bevettem néhány szűk utcáját, megmásztam a lépcsőit, meg fotóztam mindent, ami csak megtetszett. Furcsa, de jó érzés volt, mintha legalábbis egy óriási dolgot vittem volna végbe. Talán nekem az is volt...
Itt, a "királynék városában" valahogy az emberek is másak. Kevésbé idegesek, nem tolakodnak, mindenki mosolyog, és szépen köszön. L-lel rá kellett jönnünk, túl sok időt töltöttünk el a reformáció fellegvárában, és kezdtünk már mi magunk is elidegenedni. Nem mondom persze, hogy itt nincsenek bunkók... azok valahogy mindig kinőnek a földből, mint a gyomok...
Keresem még a helyem, és remélem, hogy nem csak amiatt van valami mélyen gyökerező jó érzésem, mert bízom abban, hogy nem hoztunk rossz döntést. Szeretném, hogy tényleg valami nagyszerű, csodálatos dolog küszöbén állunk, aminek a helyszíne immár a város, ami hét dombra épült.