2012. augusztus 31., péntek

Viharszürke vagy égszínkék?


  

Te gondolkodtál már azon, hogy milyennek látnak mások? Hogy mit látnak rajtad, mit éreznek veled kapcsolatban? Biztosan...Szinte felesleges volt ez a  kérdés, de gondoltam nagy indulóval kezdem...
Az én álláspontom szerint azt látjuk első sorban, amit látni akarunk. Az önbecsapás nagyon népszerű mostanság. Senki nem is feltételezi, hogy milyen nagyot lehet zuhanni, ha nem jön be az első megérzésünk. Emberfilozófia...
Kedves új/leendő ismerős!
    Csak annyit üzennék, hogy ismerj meg mielőtt megítélsz, szorítsd össze az állkapcsodat, mikor nem tetszik amit mondok, de maradj csendben, és gondolkodj el azon, hogy talán igazam van. Talán a  mogorva külsőm mögött én is szeretem a csöpögősen romantikus filmeket, a kakót és a plüssállatokat. Nem különbözöm tőletek.

Annyira érdekelne, milyennek látszom visszatükröződni a  szemetekben. Milyen árnyalatúnak tűnik a  hajam? A szemem viharszürke, vagy égszínkék lámpafényben? Nagy a lábam cipőben? Zavaró, hogy ennyire magas vagyok? Hmmm... Csupa felesleges kérdés, de nekem számít, fontos hogy mit láttok. Talán felszínes is vagyok első ránézésre.
Mindaddig amíg nem találkozunk akkor, mikor fősulis pólóban, rövidnadrágban, meg piros mamuszban vagyok. Ezek azok a pillanatok, amik általában már csak este érnek utol, mikor már nem foglalkozom azzal, hogy egyenes-e  a hajam, vagy hullámos... Úgy gondolom nem vagyok rossz ember.
De mostanában kevesebbet törődöm veletek. Anyukám azt mondta, hogy idővel azt is megtanulom, hogy ha jönnek velem szemben az utcán, ne én térjek ki az útjukból, ugyanis a  legtöbb ember az utolsó pillanatban arrébb lép, hogy elkerülje az ütközést egy idegen testtel. Ha pedig nem, akkor legalább mondhatom majd hangosan, hogy ,,BUNKÓ!"
Na ezt a kort szeretném elérni most, ezt a felfogást és ,,emberfilozófiát". Hogy ne érdekeljen, mit gondoltok rólam, néztek-e, mikor nem figyelek, szeretitek-e mikor nevetek. Igyekszem elfogadni magam olyannak, amilyenné az évek alakítottak. Ez általában nem működik, de mikor igen, akkor élvezem, hogy milyen magasra szegem a fejem, mennyire gőgösen is tudok nézni, ha úgy tartja kedvem, ti pedig olyankor alacsonyabbnak, kövérebbnek, és szürkébbnek tűntök. Csak néhány perc, de szeretem magam beleképzelni abba  a  helyzetbe, hogy valahol máshol, egy másik korban vagyok... ,,A fantázia pörgeti a dolgot.."(Supernem)


Ma megettem egy kutyát. Apró volt, zsemleszínű hatalmas szemekkel. Akkor láttam meg, mikor leszálltam a buszról. Mintha ő is várt volna valakire a  tömegben. De mikor az emberek megindultak szanaszét, ő kicsit hátrált. Én meg azonnal zipzáraztam a táskámat, vettem elő a szalámis paradicsomos szendvicsemet. Elvette. Jól lakott. És ez nekem bőven elég.

2012. augusztus 30., csütörtök

Levegő visszafojtva...pupilla tág... test megremeg... könnycsatorna megtelik...fogak összeszorítva... erek lüktetése a  halántékon...- csak ennyire egyszerű leírni...

Némi máz, csipet vér és kicsi só

Mindig sok vagyok, mindig kevés, de sosem elég. Nagyok az igényeim, nagyok az álmaim, és az elvárásaim... itt nem tudom hogy éreztethetném azt a  merő iróniát amit ezekről gondolok... A legrosszabb, mikor az orrom előtt becsapódik az ajtó, a tulajdonos elveszi a  kulcsot, eldugja, talán még le is nyeli, én pedig hiába döngetem a deszkákat, feleslegesen kiabálok, az ajtó masszív marad, és nem mozdul. Tehetetlennek érzem magam ilyenkor, csalódottnak és zavartnak...

Nem süt olyan erősen a Nap. Még a bőrömet felmelegíti ugyan, de valahogy elfér egy pulóver vagy egy meleg sál. Ahogy a napkorong is elfárad őszre, velem is ez történik. Már nem is várom annyira az őszt... Megkeseredés, gyengeség, fáradtság. Zavart vagyok. Nem értem... Nem értelek... Hogy kellek-e vagy sem, akarod-e azt mindet, ami én magam vagyok, vagy csak a  felszínt, amit először megismertél.

Közhely, hogy tömegben is érezheti magát egy ember egyedül, mégis igaz. Kicsit fázok, kicsit melegem van, kicsit remeg a gyomrom. Gyógyulatlan sebek elfedve egy kis mázzal, néhány uncia festékkel és pár ragtapasszal. Aztán jössz te, feltéped a ragtapaszokat, elkened a festéket, én pedig védtelen maradok ellened, ellenük, magam ellen.

Először jön a  döbbenet, tudod, aza  fajta hitetlenség, ami elveszi az ember aznapra összekuporgatott összes jó kedvét. Majd következik a harag, a mindent felemésztő düh, mikor legszívesebben felégetnél magad körül mindent, és besóznád az egészet, majd az utálat magad iránt újra és újra... A végső stádium a szomorúság. Egy lelkiállapot, ami felszínesen ugyan meghatározható, de nem megérthető ezek alapján az a fűtépkedős elkeseredettség.

Most fája  szemem...

,,...love song play on the radio..:"

2012. augusztus 28., kedd

Mezítlábas szerelem, whiskeys romantika

Megérkezett az ősz első hulláma, megtaláltam az első gesztenyét, látom a sárguló faleveleket, a rozsdaszínű elváltozásokat a  zöld növényeken, és kicsit fázom is. Mindenki könyveket mag füzeteket vásárolt, én még ráérek velünk.
Olyan jól vagyok... Kaptam szeretet egy egész zsáknyit, megnyugvást, és bizalmat.
(Persze a szeptembertől továbbra is tartok, nem tudom hogyan tovább, de  vannak mellettem, és segítenek... Azért mégiscsak rajtam van a döntéshozatal súlya. Belebukás veszélye áll fent elég erősen...)
Mezítlábas szerelem, whiskeys romantika... Nem tudom, miért ezek jutottak a  hétvégén az eszembe, de tetszenek. Na jó, a mezítlábat tudom,de a whiskeyt nem igazán :D Nem is ittam semmit :D
Szeretem AZT az egy szót hallani, látni magam előtt, vagy csak visszaemlékezni arra, hogy hallottam. Szeretem a meleg testet ami hozzám simul, ami fordul velem együtt az ágyban, ami felém hajol, és megcsókol... Még azt is, hogy gyenge vagyok, hogy nő vagyok, és néha túlontúl érzékeny, de ezt a világért nem vallanám be, mert azt nem ,,illik"... :)
Élvezem, hogy a szabadban vagyok,a cipőm kopogását,a színeket a körmömön, a gondolatokat, amik villámként cikáznak, és a csillagos eget, ami olyan, mintha szeplőkkel lenne tarkítva.
 Akarok még Belőle... Mert egyre biztosabb vagyok benne, hogy én csak így tudok igazából élni, élvezni azt ami körülöttem és bennem zajlik. Hogy mellettem van Ő, és én pedig mellette...

                                  ,,Első érintések, első édes csók, első kedves bók..." ♥
 (Punnany Massif: Nyál a.k.a Rom Antika )

2012. augusztus 24., péntek

Már csak egyet alszok...


És ha egy férfi különleges, azt hamarabb megérzed, mint gondolnád. Ösztönösen felismered, és biztos vagy benne, hogy bármi történik, soha többé nem jön még egy, aki hozzá fogható.



(Nicholas Sparks)

2012. augusztus 23., csütörtök

Lila körömlakk a kirakat-szívemben

 ,,Az igazság az, ha a lélek tele van, semmi többet nem kívánunk."
                                                                                                          (Makszim Gorkij)
Ahogy sétáltam, lenéztem a lábamra, és eszembe jutott, hogy mikor boldogtalan vagyok, nincs kifestve a körmöm, csak nagyon ritkán. Olyankor ahhoz van a legkevesebb kedvem, meg idegrendszerem. De most lilán virít rám, mintha ő maga is mosolyogna. Mert igenis egy csillagszemű-smile vagyok, széles vigyorú, meg pici szemű, és alig várom a  hosszú hétvégémet, meg a békés időszakot, ami a  várakozást követi most. Gondtalan vagyok. illetve nem is gondtalan igazán, de a problémák valamilyen úton ilyenkor távoznak az agyam leghátsó szegletébe, és nem bújnak elő egy ideig. Még ez a forróság sem zavar. Kihasználom a  jó időt, előveszem a rövidnadrágokat, a szoknyákat, meg a  kék fürdőruhát, és élvezem, hogy nem fagyosak a lábujjaim, mint rendszeresen. Néha vakon követem a  szomorúságot, mint egy ló, ami szemellenzőt visel, de most nem így van. Szeretek...
És a  világ mint egy fényes kis gömb, úgy hever a  lábam előtt... A pici szívem nyitva van, teljesen átlátszó, mindenki által megbámulható, mint egy kirakat. És csak egy dolog van mögötte. Illetve egy másik ember lelke...Ami eszembe jut a Soproni Zéróról, a Milka csokiról, a vonatozásról, meg a sapkáról ami a szekrényemen bérelt helyet.(persze csak addig amíg nem lesz hidegebb :P)
Újra beindult az agyam, tekereg és ötletel, tervezget, és vágyakozik,de már csak mosolyogva, mint aki biztos a dolgában. Felvettem ma Janis Joplint, pedig mostanában megint inkább a tornacipőben blattyogtam.
Megjelentek az első sárga levelek, találtam ma egy apró gesztenyét, meg egy mogyorót a járdán, felvettem, és eltettem. Olyan kedves dolog ez az ősztől. Mindig szerettem. És ez az első jel, ami arra utal, hogy hamarosan megjön az eső, a szél, meg a hűvös idő... Sál, és sapka után kell néznem...  Méghozzá nagyon sürgősen :) <3

2012. augusztus 20., hétfő

Hogy miért kínozzuk magunkat szándékosan szomorú zenével, meg sírással, mikor már így is rosszul érezzük magunkat, csak egy költői kérdés. Nem lehet rá választ kapni, mindenki megéli és átesik rajta.
Szánalmas látvány az ember összekucorodva, kipirult arccal, lázasnak tűnő szájjal, és vörös szemekkel. Aki azt mondja, hogy lehet szépen is sírni, hát az hazudik, méghozzá elég nagyot. Aki úgy gondolja, hogy a wc-ben összekuporodva megoldódik minden, az téved. Mert minden ugyanúgy marad. Az univerzum nem törődik azzal, hogy most éppen fáj valami, vagy jól vagyunk. Aprók vagyunk, lényegtelen énnel, és jellemmel. A sírás után pedig jön a fejfájás, a hányinger, és az undor, mikor tükörbe nézünk. Nem egyszerű embernek lenni.

A lélek a hibás mindenért. Ha az nem létezne, nem fájna semmi, lehet hogy nem is lennénk túl boldogok, de a stagnálás is jobb, mint ez.
Mert így újra meg újra elkövetjük ugyanazt a  hibát, nem hallgatunk másokra, csak megyünk a saját fejünk után. De csak addig, míg van hová lépnünk. Ahogy elfogy az út előttünk, csak állunk tétován és összezavartan, mert nem tudjuk, merre tovább. Hogyan lenne jó onnantól. A mi dolgunk hogy kövekből vagy fából építsünk egy szakaszt, aztán még egyet, és még egyet. Nincs soha vége, de talán ráérzünk az ízére idővel, és már nem fáradunk el néhány méter után, hanem kilométereken keresztül leszünk képesek egy huzamban dolgozni. Közben beleolvadunk a mellettünk elterülő világban, eltűrjük a zavaró tényezőket.

Ahogy ezt visszaolvasom, nagyon ,,filozofikusnak" tűnik, de olyan egyszerű az egész. Rosszul vagyok, nem látok értelmet semmiben, nem érzem a szikrát, ami rávett eddig, hogy várjam a holnapot.
Várakozás-időszak. A legrosszabb. Morcos vagyok, kedvetlen, és néha ok nélkül is ingerült. De meg tudom magyarázni. Szeretek, és érezni akarom ezt viszont, fázok, hiányzik és ez az őrületbe kerget, nem boldogulok. Csak érezni akarom, hogy nem tud nélkülem meglenni, hogy hiányzom neki, és várja hogy viszont lásson...


,,Isten, ha létezel, mentsd meg a lelkem, ha létezik."
(Vavyan Fable)

2012. augusztus 19., vasárnap

Szeretetgombóc

,, A szeretetvágy mélyen a természetünkben gyökerezik. Az elszigeteltség sorvasztóan hat az emberi lélekre. Ezért tartják sokan a magánzárkát a legkegyetlenebb büntetésnek. Emberlétünk legmélyénél a vágy a meghitt és szeretetteljes kapcsolat iránt.'' (Gary Chapman)

Érzem hogy egy húr odabent most túlságosan meg van feszülve. Észreveszem magamon, hogy nem tudok szólni az emberekhez, de egyedül sem tudok lenni. Semmi nem jó. Filmet nézek, de csapongok, zenét hallgatok,de alig tudok figyelni, könyv pedig már hetek óta nem volt a kezemben. Utálom ezt a periódust. Utálom, hogy képtelen vagyok egyedül boldogulni, hogy átalszom a  napokat, hogy éjszakázom, és nem tudom magam hová tenni. Hogy elszívtam azt a szál cigit, és jól esett, hogy őrülten vágyok egy üveg alkohol után, hogy legszívesebben lemarnám magamról a  bőrt, hogy újat növesszek, hátha más leszek. Nem tudom mások hogy vélekednek rólam, de én ismerem, milyen vagyok. Döntésképtelen, túl jószívű, és nem szeretek megbántani másokat. Még az utcán is félek. Folyton magam mögé tekintgetek, nem érzem magam jól,  örülnék ha csörögne  telefon, és azt a 10 percet végig tudnám beszélgetni, de a  telefon néma marad, én pedig hallgatom a lépéseim tompa zaját.
Ha minden nő ilyen mint én, hát elég szar ennek a  nemnek....
Ha újra születhetnék, férfi lennék, kevesebb empátiával, kevesebb szeretetéhséggel, és képességgel arra, hogy kikerüljem a válaszokat.
Vagy a világ szajhája lennék, aki csak használja a férfiakat, aki átlép másokon, és semmi nem érdekli magán kívül.
De nem választhatok. Nőnek születtem, kissé szerencsétlennek, kimeríthetetlen vággyal aziránt, hogy szeressenek, aggyal, ami akkor is tekereg, ha felesleges, és szívvel, amit képes vagyok kitépve odalöki férfi elé. A szajhaságról pedig csak annyit, hogy... hát nincs is mit mondani igazán. Egyszerűen nem ilyennek születtem, és kész.

Nem vagyok én bonyolult, csöppet sem. Talán túlontúl is könnyű megfejteni az őszinteségem miatt. Nem tudok titkolózni, nem tudom tenni a megfejthetetlen végzet asszonyát. Ha lehetne, mindig szeretném magam aprónak érezni, védettnek, és szeretettnek. Gyűlölöm a  gonosz kétséget, ami csak mintha lesne rám, töri meg az életemet. Képtelen vagyok nem odaadni mindenemet, nem feltárulkozni, kinyilvánítani mindent, ami én vagyok.
Egy... egy nagy szeretetgombóc vagyok :)

beautiful, cool, cute, fashion, girl

2012. augusztus 18., szombat

Lélekmészáros

,,Csak a szívem, az ne lenne..." (Fish!)
Mennyi bonyolult dologtól mentene meg minket, ha tényleg nem lenne. Mert megúsznánk mindenféle szívfájdítást, sóvárgást, és esetlen hiányt, amivel voltaképpen egész nap traktáljuk magunkat. Fura ez a kis szervünk odabent a bordáink mögött. Miért kell gyorsabban vernie egyes helyzetekben? Miért nem viselkedhet ugyanúgy mindig, minden percben? Ha úgy tartja kedve, megkínozza hordozóját, ki akar belőle szakadni, mintha máshová vágyna, és a fájdalom amit okoz, nem éppen felemelő érzés. Könnyebb lenne nélküle. Nem lennének álmatlan órák, ideges napok, vagy zaklatottság. Minden megoldódna ha nem dobolna odabent, mint egy zajos hangszer.
Vagy legalább engedné magát korlátok között tartani, hagyná, hogy mi döntsük el, mi hiányzik, mi után vágyunk esztelenül, és meggondolhatnánk, mikor akarunk álom nélkül forgolódni a párnák között.
De nem engedelmeskedik akárhogy igyekszünk, nem változtat viselkedésén, megzabolázhatatlan természetén. Csendet akar, világból kiszaladást, ölelést, és forró csókokat, nyugalmat, nevetést, és boldog sírást, éjszakai ücsörgést, táncot, és sörözést.
 Mindent akar, telhetetlen és önző.
Szóval szívesen bérbe adnám a sajátomat, akár ingyen. Nem igazán érzem szükségét létezésének. Majd akkor kérem vissza, ha elmúlt a várakozás, lehullanak a falevelek, és kevesebb lesz a napsütés.
Ahogy gyakran emlegetem mostanában, kell egy üveg Jack Daniels, hogy úgy érezzem nem érdekel semmi,a  a fahéjas cigim, meg az, hogy egyedül legyek és hallgathassam bömbölve a zenémet... Majd aludnék úgy egy hónapot nyugodtan, nem hagynám, hogy zavarjanak, és ébredés után már a várakozásnak is vége. Nem lenne több aggodalom, sem semmi más, ami most zavart kelt a rendszeremben odabent. A szívem ugyan továbbra sem viselkedne úgy ahogyan én akarom, de pihenésre van szükségem, hogy elviseljem, ahogy kínoz....

2012. augusztus 17., péntek

Szeretnék csak menni, akár körbe-körbe, mint a kutya a farka körül. De most úgy érzem nem bírok egy helyben ülni, rágódnia  jelenemen, vagy a jövőmön. A múlttal meg ugye nem érdemes foglalkozni, csak nagyon ritkán. Kellene egy listányi zene, egy tökéletes fülhallgató, egy hosszú út emberek nélkül, meg Ő, akivel mehetnék céltalanul, kezemet az övébe csúsztatva. Csak hogy önző legyek, és érezzem a  jelenlétét.
Nem értem mi van velem. Távol van, én meg elveszettnek érzem magam ebben a zsúfoltságban, minden gonddal, meg aggodalommal teletömöm az agyam, de mikor belép a terembe, nem emlékszem semmire, és csak mosolyogni tudok, meg a szívemnek parancsolni, hogy csituljon kicsit. Úgy érzem, ilyen még sosem volt. Ilyen megnyugvást keltő, tele rejtélyekkel, meg félelmekkel, tele biztonsággal, mosolygással, szívtépéssel. Kis hülyének érzem magam elég gyakran, de nem akarok magamon uralkodni. Csak szeretnék sodródni vele, nélküle semmiképp nem, és élvezni, hogy megtaláltuk egymást. Még mindig szétnézni a buszmegállókban, vasútállomásokon, kibámulni az ablakon mikor Moszatka ugat, és felugrani az ágyról, ha belép az ajtón. Nézni vásárláskor, hogy mit főzzek neki, mit vennék neki, ha lenne sok pénzem, és figyelni, hátha felbukkan a legváratlanabb pillanatokban. Most hiányzik. A lelkemnek, meg mindenemnek. Csak ilyen egyszerűen. Nem tudok nélküle lélegezni rendesen, minden gondolatomba beszivárgott, és ezt szeretem. Szeretem őt, meg azt amit megismertetett  velem, hogy lassan megtanulok nőnek lenni, hogy lecsavarja a vizespalackom kupakját, vagy csokival töm tele.  Nem tudom miért csak most találkoztunk, de csak köszönettel tartozom a valaminek, ami egymás mellé sodort minket...

Utas vagyok, hajnalok megszállottja

Van valami szívet tépően gyönyörű, mikor hajnalban hazaténfergek, egy-egy munkanap után. Nem számít, hogy fáradt vagyok, alig állok a lábamon, vagy az egész 8 óra egy nagy szenvedés volt, mert mikor kilépek a kapukon, át a füvön a buszig, vagy gyalogszerrel a következő buszmegállóig, kitisztul minden. Nem gondolok rosszra, problémákra, mert a nap aranyos ragyogása, vagy az esőfelhős ködös hajnalok misztikussága magára vonja a figyelmemet. Ilyenkor történeteken agyalok, emlékeket idézek fel, megmosolygom a  körülöttem történő dolgokat. Kicsit sem izgat, hogy buszoznom kell, hogy a vonatra kell várnom. Utazás. Eljutok egy ponttól a  másikig, és ezalatt nézelődöm, mint régen, mikor gyerek voltam. Ezt sosem fogom kinőni úgy érzem.
Egy új nap. Most alszok egy nagyot, mert azért a fáradtság már rámtört, mire gépelni kezdtem, majd felkelek, szétnézek hogy mi történt, amíg öntudatlanul feküdtem, és próbálom magam ritmusba rakni.
Még egy nap, aztán hétvége, méghozzá az a hosszú fajta, augusztus 20-ával, sok sok Bud Spencerrel, tűzijátékkal, meg reggeli mesenézéssel. Azért egy vattacukrot befalnék aznap :D
Most az éjszakás héten, nem tudom milyen nap van, keverednek a napok, szó szerint egymásba folynak, és nehéz ilyenkor visszatalálni a ,,nappal ébren levős- éjszaka alvós" tempóra. De valamiért mindig szerettem az éjszakai munkát. Hűvös van, hangokkal és illatokkal teli, és jólesik tudni, hogy mikor én már jövök haza, akkor kezdődik csak a nyüzsgés. Főleg a  városban. Látni, hogy öltönyös, vagy munkásnadrágos férfiak vezetik autójukat, nők tipegnek végig a járdán, gyerekek indulnak iskolába-persze nem nyáron - és nénik iparkodnak hazafelé bevásárlókosárral valamiért...varázsos számomra. A levegőben bundáskenyérillat, a rendőnyök nagy robajjal felemelkednek, és mindenki indul az útjára.
Már rég nem írtam ilyet, mint most. Az elmúlt időben főleg a lelkemről beszéltem vagy az emberekről, pedig körbevesznek ezek a megfoghatatlan élmények, és talán azért nem is öntöm őket szavakba, mert tudom, hogy éppen úgy, mint ahogy én érzem magam ilyenkor, vagy amit én látok, tökéletesen nem tudom visszaadni. De azért most meg akartam próbálni. Ha másért nem is, hogy lássam a sorokat mint értelmes kezdetet erre a pénteki napra.

,,Utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember éppen csak gyönyörködik abban, ami arra való. Néhány dolgot megjegyez magának, egészen rendszertelenül és minden értelem híján s igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindig lát valami újat és mindig elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mintha nem lenne abban semmi szomorú, hogy az idő búcsúzással telik, hogy minden hajnal egy alkonyatnak a sarkára hág s hogy vannak virágos tájak, amiket megszeretünk s a táj elmosódik a múltba."
Wass Albert

2012. augusztus 12., vasárnap

Ablak



Hideg van, esik, és fázom. Most nem esik olyan jól a  lelkemnek az eső, mint máskor. Bevackolom magam a négy fal közé, és majd csinálok valamit, amit mindig. Mondjuk olvasok, vagy rajzolok, még nem tudom. De igyekszem majd kiüríteni a  fejem, pedig hiába. A gondolatok kergetik egymást, nem hagynak nyugodni, kifolynak a fülemen. Megtelt az agyam a hülyeségekkel, a kétségekkel, és a  negatív gondolatokkal. Egy kiadós pihenés sem segít most, pedig már három napja itthon vagyok. Legszívesebben kiszaladnék a világból, ahol már nincs senki, és semmi, csak a puszta föld, és a tiszta kék ég. Egyfolytában mennem kellene ahhoz, hogy ne tudjak gondolkodni. Csak menni, tenni a  dolgomat, elfáradni, és bezuhanni az ágyba, hogy ne gondoljak, és ne érezzek.
Nem tudom eldönteni, hogy emberek társaságára van szükségem, vagy épp ellenkezőleg. Fura ez a semmi, ami körülvesz. Mintha egyszerre ömlene rám minden, és semmi egyszerre. Így érezheti magát a veréb, mikor berepül a  házba, és faltól falig csapódik, mert nem találja  a kiutat. Apró szíve hevesen veri a mellkasát, az ember is hallhatja. Én is így érzek most. Keresem az az ablakot, ahol véletlenül betévedtem ebbe a  zűrzavaros ismeretlenbe, mert tudom, hogy ahol bejöttem, ott kifelé és mehetek.

2012. augusztus 11., szombat

,, Az öröm tócsájában gázoltunk, combig merültem benne. "

Sokszor elgondolkodom azon, jó irányba tart-e az életem, az ,,életkezdeményem" . Helyes-e, hogy azt teszem amit, jó helyen vagyok-e, nem kellene-e máshol tennem a  dolgom. Ez gyakran összezavar. Nem biztos, hogy minden percben boldog vagyok. Tele vagyok kétségekkel, félelmekkel, és fájdalommal még akkor is, ha igyekszek nem tudomást venni ezekről. Mindig ott motoszkálnak az agyam hátsó zugában, és nem megfelelő pillanatokban kaparásznak a gondolataim között. Van-e egyáltalán megfelelő pillanat? Mert igenis vannak kétségeim afelől, hogy mit teszek.
,,Szedd pontokba, hogy mit szeretnél megcsinálni az elkövetkező egy évedben!"-gondolkodtam a kiadott felszólításon. De csak olyan tervek jutottak eszembe, amik körülhatárolt fogalmak, nem pedig konkrét elképzelések. Ezek nem is igazán tervek...inkább csak tervecskék. Van belőlük elég, és szeretném 365 nap után azt mondani, hogy megérte itt maradnom ezen a helyen, ezek között az emberek között, ilyen vágyakkal.

Most megint olyan furán érzem magam, és a körülöttem elterülő világot.
Mindig egész véletlenül akadok rá olyan filmekre, amik nyomot hagynak bennem. Tegnap mikor bevonszoltam magam a szobámba, hogy végre alszok egy nagyot, és próbálom kiüríteni az agyamat még bekapcsoltam a tv-t, és pont egy ilyen találtam. Nagyon lehangoló volt, de egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy kapcsoljam ki, és aludjak. A címe ,,Candy" volt. Heath Ledger szerepelt benne, meg egy szőke hajú nő. Drogfüggők voltak, mutatták a leépülésüket, az életük csuszását egészen a pokolig, ahol csak vergődtek, és nem találtak maguknak biztos talajt. Majd a nő terhes lett, megpróbáltak leszokni, láttam az elvonási tüneteket, a vergődést, amit maguk ellen követtek el. Aztán a  nő elvetélt, és újra visszaszoktak. Candy idegösszeomlást kapott, a pszichózisos tüneteket észre lehetett venni, de a férfi nem látta őket. Bekerült egy intézetben, talpra állt, akárcsak Heath, és a vége az volt, hogy szakítottak.
Érdekes volt látni, hogy mennyire összetartottak a felfordulásban. A prostitúció, a lopás, a hazugságok mellett együtt voltak feltétel nélkül, bár nem lehetett gyakran eldönteni, hogy gyűlölik, vagy szeretik egymást.

Csalódott vagyok mindenben ami körülvesz, és csak fokozza az elkeseredést, hogy tárulnak felfelé előttem a hibák amiket elkövetek úgy, hogy tudom, rosszul cselekszem. És utálom magam, mert akárcsak Candy, én is tudom, hogy tehetnék azért, hogy jobb legyen, mégis csak egy helyen stagnálok, kötődök dolgokhoz, nem vagyok hajlandó elengedni őket. Pont, mint a  függőknél...

,,Sebtében robbantál be az életembe, és ez tetszett. Az öröm tócsájában gázoltunk, combig merültem benne. Aztán rés támadt a dolgok közt, s az egész föld megbillent. Erre vártunk, mindig ezt akartuk. A világ tele volt új lehetőségekkel, de nem tudtam gondolkodni, még levegőt sem venni, úgy vártam, hogy visszatérjen. Mert mindent ő jelentett."

2012. augusztus 4., szombat

Valahol a kettő között...

Olyan kevés emberre emlékszünk egész életünkben.
 Ti csak cserélődtök mellettem, megosztottok velem néhány apró szeletet az életetekből, és percek múlva talán már nem is fogok rá emlékezni, pedig nektek lehet fontos volt, amit meséltetek. Fordítva is igaz ez. Mesélek nektek néha, ráveszem magam, hogy szóljak hozzátok, de talán nem is lényeges az egész erőfeszítésem, mert nemsokkal később ismét megkérdezitek, hogy hogy is hívnak engem... És olyankor valahogy elmegy a kedvem az ismerkedéstől.
Ha valakit egyből találok, akivel el lehet beszélni a  világmindenség dolgiról, (egy Batmannel vagy egy Dagitökkel)azt igyekszem megbecsülni.
Néha kedvem van mindegyikőtöket nézni messziről, és elgondolkodom milyen személyiség rejlik a  külső mögött. Megértenétek azokat a  dolgokat amik számomra fontosak, és hogy én megérteném-e a tiéteket? Ilyenkor olyan, mintha egy természetfilmet néznék...
Ritka pillanatokban még a  társaságotokra is vágyom: a  csacskaságokra, amikről beszélhetünk, az adathalmazról ami lényegtelen, mégis kicserélődik a  beszélgetés alatt. Talán arra vágyom, hogy egy lehessek közületek. Aki nem a fantáziájában él igazán, aki szívesen beszél a műkörmökről (holott ez nem így van, nekem aztán elhihetitek), vagy ócska semmiségekről. Ilyenkor úgy érzem közétek tartozom, nem vagyok kívülálló, és van helyem, mert szorítottatok egy kicsit. És utána önszámtamból, vagy kényszer hatására eltűnök onnan, de azon nyomban fel is tölti valaki. Sosem marad üresen.
Erre értem azt, hogy cserélődünk egymás mellett.
 Valahogy kincsként élem meg, ha valakivel igazán önfeledten magamat adhatom. Ha beszélhetek a terveimről, az írásról, a boldogságomról.
Azonban többször vagytok idegenek számomra. Gyakran azt veszem észre magamon, hogy inkább nem ülök le a buszon, csak ne kelljen hozzáérnem egyikőtökhöz sem. Azt hiszem azonban ez nem teljesen abnormális viselkedés. Még nektek is vannak hasonló korszakaitok. Mikor legszívesebben bömbölve hallgatjátok a zenét miközben becsukjátok a  szemeteket, mert nem vágytok semmire, csak arra, hogy távol legyetek a tömegtől.
Nos, én úgy érzem, valahol a  kettő között állok jelenleg, és csak ti döntitek el, hogy merre vagyok képes billenni.

2012. augusztus 3., péntek

A női páváskodás lényege...

Azt hiszem, kezd előttem tisztára mosódni a tény, hogy mi nők, tényleg a páváskodáshoz értünk a legjobban. Ahogy elnézem a körülöttem tollászkodó egyedeket, látom mi a  baj. A páva színes...a nő színes...a páva kényes...akárcsak a nő. Jellemző mindkét fajra a  színes tollazat-ez esetben a hajra és a ruhákra értendő. Semmi nem megfelelő már természetesen, a cél hogy minél mesterkéltebb, minél művibb legyen az egész kinézet valahogy. A tarka körmök, a vastag smink, mind arra szolgálnak, -még ha tudat alatt is- hogy elrejtsék  az idegen szemek elől a  hibákat. Pedig a szépség igazából nem is a tökéletességben rejlik, hanem inkább az apró hibákban. Egy nevetőránc, egy anyajegy, vagy néhány kunkori tincs a tarkónál. A hibákban rejlik a szépség. Belekényszerítjük magunkat kényelmetlen ruhákba, köztük a cipőkbe, pedig egyszerűbb és kényelmesebb lenne a  lazább viselet.
És most szeretném feltenni a kérdést. Miért tesszük mindezt?
 Ha nő vagy, azonnal tudod a  választ: természetesen a  férfiak kedvéért. Én nem nyilatkozhatom a  másik nem gondolatairól, vagy látásmódjáról, csak az enyéimet képviselhetem. De  a  legtöbb visszajelzés mégis megköveteli, hogy mindig kifogástalanul legyünk felöltözve, hogy ,,tökéletesek" legyünk.Persze-persze. Ott van még a  tv, az internet meg a  reklámok, de ezek még viszonylag elhanyagolhatók is.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a fent említett dolgok engem nem zavarnak, mert nem így van. Zavarnak a  szeplőim, a tornacsukás lábam, a nyurga alkatom.... Ezekben gyökerezik a  női önbizalomhiány, a gyengeség és a döntésképtelenség.
Mert mindenkinek hallani kellene, csak néhányszor legalább  mikor felébred reggel kócosan, egy kinyúlt pólóban, rövidnadrágban, és smink nélkül, hogy ő a leggyönyörűbb nő a világon. És akkor talán idővel azonosulnák ezzel, és nem hinnénk, hogy a tökéletlenség hiba.
Hogy miért nem jó nőnek lenni, talán felesleges is sorokba foglalnom. Mi, nők, úgyis tudjuk, a férfiak pedig úgysem értenék.
Szóval csak egy dolgot szeretnék üzenni nektek lányok: hogy mind szépek vagytok a  magatok tökéletlen formájában és egyszerűen csak egy feladatotok van. Megtalálni azt, aki ezt elhiteti veletek...