Hideg van, esik, és fázom. Most nem esik olyan jól a lelkemnek az eső, mint máskor. Bevackolom magam a négy fal közé, és majd csinálok valamit, amit mindig. Mondjuk olvasok, vagy rajzolok, még nem tudom. De igyekszem majd kiüríteni a fejem, pedig hiába. A gondolatok kergetik egymást, nem hagynak nyugodni, kifolynak a fülemen. Megtelt az agyam a hülyeségekkel, a kétségekkel, és a negatív gondolatokkal. Egy kiadós pihenés sem segít most, pedig már három napja itthon vagyok. Legszívesebben kiszaladnék a világból, ahol már nincs senki, és semmi, csak a puszta föld, és a tiszta kék ég. Egyfolytában mennem kellene ahhoz, hogy ne tudjak gondolkodni. Csak menni, tenni a dolgomat, elfáradni, és bezuhanni az ágyba, hogy ne gondoljak, és ne érezzek.
Nem tudom eldönteni, hogy emberek társaságára van szükségem, vagy épp ellenkezőleg. Fura ez a semmi, ami körülvesz. Mintha egyszerre ömlene rám minden, és semmi egyszerre. Így érezheti magát a veréb, mikor berepül a házba, és faltól falig csapódik, mert nem találja a kiutat. Apró szíve hevesen veri a mellkasát, az ember is hallhatja. Én is így érzek most. Keresem az az ablakot, ahol véletlenül betévedtem ebbe a zűrzavaros ismeretlenbe, mert tudom, hogy ahol bejöttem, ott kifelé és mehetek.
