Utas vagyok, hajnalok megszállottja

Van valami szívet tépően gyönyörű, mikor hajnalban hazaténfergek, egy-egy munkanap után. Nem számít, hogy fáradt vagyok, alig állok a lábamon, vagy az egész 8 óra egy nagy szenvedés volt, mert mikor kilépek a kapukon, át a füvön a buszig, vagy gyalogszerrel a következő buszmegállóig, kitisztul minden. Nem gondolok rosszra, problémákra, mert a nap aranyos ragyogása, vagy az esőfelhős ködös hajnalok misztikussága magára vonja a figyelmemet. Ilyenkor történeteken agyalok, emlékeket idézek fel, megmosolygom a  körülöttem történő dolgokat. Kicsit sem izgat, hogy buszoznom kell, hogy a vonatra kell várnom. Utazás. Eljutok egy ponttól a  másikig, és ezalatt nézelődöm, mint régen, mikor gyerek voltam. Ezt sosem fogom kinőni úgy érzem.
Egy új nap. Most alszok egy nagyot, mert azért a fáradtság már rámtört, mire gépelni kezdtem, majd felkelek, szétnézek hogy mi történt, amíg öntudatlanul feküdtem, és próbálom magam ritmusba rakni.
Még egy nap, aztán hétvége, méghozzá az a hosszú fajta, augusztus 20-ával, sok sok Bud Spencerrel, tűzijátékkal, meg reggeli mesenézéssel. Azért egy vattacukrot befalnék aznap :D
Most az éjszakás héten, nem tudom milyen nap van, keverednek a napok, szó szerint egymásba folynak, és nehéz ilyenkor visszatalálni a ,,nappal ébren levős- éjszaka alvós" tempóra. De valamiért mindig szerettem az éjszakai munkát. Hűvös van, hangokkal és illatokkal teli, és jólesik tudni, hogy mikor én már jövök haza, akkor kezdődik csak a nyüzsgés. Főleg a  városban. Látni, hogy öltönyös, vagy munkásnadrágos férfiak vezetik autójukat, nők tipegnek végig a járdán, gyerekek indulnak iskolába-persze nem nyáron - és nénik iparkodnak hazafelé bevásárlókosárral valamiért...varázsos számomra. A levegőben bundáskenyérillat, a rendőnyök nagy robajjal felemelkednek, és mindenki indul az útjára.
Már rég nem írtam ilyet, mint most. Az elmúlt időben főleg a lelkemről beszéltem vagy az emberekről, pedig körbevesznek ezek a megfoghatatlan élmények, és talán azért nem is öntöm őket szavakba, mert tudom, hogy éppen úgy, mint ahogy én érzem magam ilyenkor, vagy amit én látok, tökéletesen nem tudom visszaadni. De azért most meg akartam próbálni. Ha másért nem is, hogy lássam a sorokat mint értelmes kezdetet erre a pénteki napra.

,,Utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember éppen csak gyönyörködik abban, ami arra való. Néhány dolgot megjegyez magának, egészen rendszertelenül és minden értelem híján s igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindig lát valami újat és mindig elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mintha nem lenne abban semmi szomorú, hogy az idő búcsúzással telik, hogy minden hajnal egy alkonyatnak a sarkára hág s hogy vannak virágos tájak, amiket megszeretünk s a táj elmosódik a múltba."

Wass Albert