2015. május 31., vasárnap

FALat

Befalazott ablakok mögött várom, hogy valahol a téglák közül kiessen a habarcs... Aztán majd azon a kis lyukon kinézhetek újra a világra, ahol fény van és friss levegő, ahol az emberek kutyákkal sétálnak a parkokban, panellakásokban laknak, megeszik a közös vacsorájukat.
De addig, míg ez a picinyke lyuk ,,megszületik", addig én csak ülök egy sarokban, kezemben félig lemerült elemlámpát szorongatok, és csak várok... Várok addig, míg a levegőm is el nem fogy, miközben minden amire vágyom, néhány méterre tőlem létezik...


2015. május 27., szerda

Úgy érzem magam, mint a kád aljára süllyedt szivacs, mikor megtelik vízzel, és az utolsó levegőbuborékok szakadnak fel belőle.

2015. május 24., vasárnap

Megmagyarázhatatlanul és tisztán szeretlek. Makulátlanul hófehéren, mint a szárítón lógó, csipesszel rögzített lepedő. Minden vagy, ami az élet számomra!

2015. május 21., csütörtök

Hősök

Néha Batman is felveszi a csíkos pizsamát, meg a kitaposott mamuszt. Mert a hősök olykor megpihennek, mint mi, földi halandók. Olyankor nagyokat ásítanak, belesüppednek egy puha karosszékbe, és onnan nézik a Teleshop csodáit. Batman biztosan poháralátétet is használ, Thor meg szemüveges. Superman minden este sír a szappanoperán, Pókember meg nem eszi meg a zöldségeket. 
Ám mikor eljön az idő, felharsan kinek-kinek a saját indulója, aztán jöhet a világ megmentése... na meg a csókolózás földön, vízen, levegőben. 
De ha jól megnézzük, mindannyian ugyanolyanok vagyunk a maszk és a köpeny alatt: rózsaszín húsú emberek.

2015. május 18., hétfő

Újra!

Végre megtanultam élni. Elfogadtam a két bal-lábamat, a hangos nevetésemet, megtanultam barátkozni, beszélgetni semmiségekről...
Sok-sok év kellett ehhez. De valahogy az írás ezzel együtt egyre hátrébb szorult, megbújt, és mosolyogva nézte, mit cselekszem. Most azonban újból előrángatom az árnyékból, hogy ,,Hé, itt a te időd! Most mutasd meg, hogy mire vagy képes!"
Papírfecnik, ceruza, billentyűkopogás. Újra érezni akarom a születő történetek ribizli-ízét! 
Azt mondják, vannak dolgok, amelyeket sosem felejtünk el. Remélem én is így vagyok ezzel az írás-dologgal. És abban is bízom, hogy innentől csak felfelé ívelhet minden történet, amibe belekezdek.
Figyeljetek csak! Majd én megmutatom!

2015. május 17., vasárnap

Adj amit tudsz, vidd ami kell!

Már csak néhány hónap. Csak néhány hét, aztán én is úgy pakolhatok veled egy nagy táskába, mint a vasárnap egyetemre-visszajárók. Szeptembertől két otthonunk lesz, az egyik csak a miénk. Csak ne legyen semmi gubanc! 
Tegnap, ahogy a villamos ablakán néztem a panelek magas tornyait, azon gondolkodtam, mi lesz, ha mi is egy ilyenben leszünk. Szeretni fogjuk? És egymást? És a felváltott mosogatást, meg a főzést? Vajon tetszeni fog a függöny, amit veszek, vagy majd marakodunk miatta? Vajon...vajon...vajon...?
Az összeköltözés (még ha csak ideiglenes is) egy nagy falat. Olyan, ami az ember torkán akadhat, aztán hiába köhög, hogy feljöjjön, megfullad tőle. Nem akarom, hogy én is egy ilyen félrenyelt gyümölcsdarab legyek. 
Aztán ahogy a villamosról leszálltunk, megvártuk a következőt. Mint régen a vonatokat. És a megállóban a plexifalra fel volt ragasztva egy papír. Ez volt ráírva: ,,Adj amit tudsz, vidd, ami kell!" Már csak két letéphető fecni volt rajta. Az egyikre a ,,türelem" szó volt írva, a másikra az ,,önmérséklet". Az enyém lett a türelem, mert úgy érzem, arra lesz a legnagyobb szükségem az életem hátralevő részében. A te nagy tenyeredbe pedig belegyűrtem az ,,önmérsékletet", mert én ezt hiányolom belőled. Az a papír nekünk volt otthagyva, legalábbis én ezt láttam akkor bele. 
Csak egy újabb bizonyíték arra, hogy igenis meg fogunk tanulni békében élni, mint a fenyő és a gomba: szimbiózisban. 

2015. május 12., kedd

Csodabogár

Ma elgondolkodtam rajta, hogy vajon csodabogárnak hisznek-e a boszorkányszínű hajammal, az orrkarikámmal, a fecskével az alkaromon. Vajon megszólnak-e a hátam mögött ebben az apró faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, de legalábbis a szülők biztosan.
És ha csodabogárnak tudnak be, akkor kellene, hogy ez érdekeljen? Mert eddig soha még csak eszembe sem jutott a gondolat. Csak ma, ahogy egy szomszéd kislány a kerítésen állva Csókolom-ot köszönt. Ott, a labdarózsák alatt jutott eszembe, hogy talán az idősebbek már nem néznek rám olyan jó szemmel, mint mikor gyerek voltam. 
De szeretem, hogy hetente három város között ingázom, hogy idehaza lovaskocsikat látok, Debrecenben villamost, Nyíregyházán biciklit. Azt hiszem jó, ha az ember több irányba szakad. Persze csak addig, míg élvezi azt. Én szeretem ezt a három helyet. A köztes utazásokat, a melegre váltott tavaszi estéket, a végigzenélt délutánokat, a kedves idegeneket. 
Amikor a barátimmal szóba kerül az egyetem, a munka, a magánélet, mindig azt tanácsolom, hogy hagyjunk időt saját magunkra. Arra az életünkre, amit mással nem osztunk meg. Olvassunk és táncoljunk, feküdjünk ki a frissen vágott fűre, együnk jóízűen... Ami csak jól esik a léleknek!
Mert mindannyian csodabogarak vagyunk valamilyen szinten. Ha pedig valaki más mondja ezt ránk, legyintsünk nyugodtan. Senki sem tudja ugyanis, hogy pontosan honnan jöttünk, és hová tartunk! Ennyi szeszélyességet pedig engedjünk meg magunknak nyugodtan!



2015. május 3., vasárnap

Buborékfű


Szeretem azt képzelni, hogy a pitypangok fehér szirmai mind apró tündérek, akik végül, hosszas repülés után a szélben, gyökeret vernek valahol. Legyen az egy konyhakert, egy árokpart, vagy egy mező... 
Mert mindennek és mindenkinek meg van a helye az életben. Éppen ezért gyalogolok a bokáig érő gazban, miközben tornacipőmmel igyekszem minél messzebbre rúgni a tündéreket. Hagy menjen csak mindenki a maga útján! Vannak olyanok, akiknek szükségük van a biztatásra, egy kis lökésre, fenékbe billentésre. 

Millióan csak lézengünk éveken át, nem tudjuk, merre sodor minket az élet. Aztán egyszer csak fennakadunk egy kapucnin, egy cserép meleg földjére hullunk, vagy a szél elvisz minket valami távoli helyre, és azt érezzük, mindig is ide tartottunk. Mindig is ezt a helyet kerestük, akárcsak a gyermekláncfű fehér vitorlás magvai, amik úgy kavarodnak ma délután a levegőben, mint mi, útjaink kezdetén. 

Prága-lábjegyzet-

A távolban szélmalmok forogtak lustán, várták Don Quijote érkezését, de helyettük csak engem kaptak, meg néhány férfit és nőt, amint a busz ablakából bámultak kifelé. Alattuk sárgán nyíltak a repcemezők, felettük bárányfelhők sorakoztak.
Hangosan kacagtam, és lábammal a saját ülésem alatt toporogtam izgatottan. Már csak néhány óra, és megérkezem oda, ahol senki nem ismer, és én sem ismerek senkit. 
Hamarabb láttam meg Prága apró, Salvador Dali-szerű házait, mint a Moldvát. És ahogy megpillantottam azt a temérdek szépséget, azt kívántam, bárcsak sírhatnék egy kicsit. Mert tudtam, hogy most először járok itt, és lehet, hogy többé vissza sem térhetek. 
Imádtam minden macskakövét, minden színes háztetőt és a hidakat. A macskákat, a zsidó-babákat, a fajátékokat. Az esti fényeket, a Szent Vitus-Székesegyházat, amint lenézett rám csipkés csúcsaival, na meg Gingert és Fredet!
Azt hiszem jó dolog elutazni időnként. Kiszakadni a megszokottságból, legyenek azok emberek, munka, vagy csak egyszerű hétköznapok.
És mikor végre úton vagyunk, érezzük a meg nem ismételhető boldogságot és azt a felszabadító gondolatot, hogy egyedül vagyunk. 
A végén pedig marad néhány fotó, amin nevetünk a barátokkal, vagy csak megörökítünk valami szépet. És ha ezekre pillantunk, mindig eszünkbe jut, hogy azalatt a néhány nap alatt, milyen boldogok is voltunk....!