Végre megtanultam élni. Elfogadtam a két bal-lábamat, a hangos nevetésemet, megtanultam barátkozni, beszélgetni semmiségekről...
Sok-sok év kellett ehhez. De valahogy az írás ezzel együtt egyre hátrébb szorult, megbújt, és mosolyogva nézte, mit cselekszem. Most azonban újból előrángatom az árnyékból, hogy ,,Hé, itt a te időd! Most mutasd meg, hogy mire vagy képes!"
Papírfecnik, ceruza, billentyűkopogás. Újra érezni akarom a születő történetek ribizli-ízét!
Azt mondják, vannak dolgok, amelyeket sosem felejtünk el. Remélem én is így vagyok ezzel az írás-dologgal. És abban is bízom, hogy innentől csak felfelé ívelhet minden történet, amibe belekezdek.
Figyeljetek csak! Majd én megmutatom!
