Már csak néhány hónap. Csak néhány hét, aztán én is úgy pakolhatok veled egy nagy táskába, mint a vasárnap egyetemre-visszajárók. Szeptembertől két otthonunk lesz, az egyik csak a miénk. Csak ne legyen semmi gubanc!
Tegnap, ahogy a villamos ablakán néztem a panelek magas tornyait, azon gondolkodtam, mi lesz, ha mi is egy ilyenben leszünk. Szeretni fogjuk? És egymást? És a felváltott mosogatást, meg a főzést? Vajon tetszeni fog a függöny, amit veszek, vagy majd marakodunk miatta? Vajon...vajon...vajon...?
Az összeköltözés (még ha csak ideiglenes is) egy nagy falat. Olyan, ami az ember torkán akadhat, aztán hiába köhög, hogy feljöjjön, megfullad tőle. Nem akarom, hogy én is egy ilyen félrenyelt gyümölcsdarab legyek.
Aztán ahogy a villamosról leszálltunk, megvártuk a következőt. Mint régen a vonatokat. És a megállóban a plexifalra fel volt ragasztva egy papír. Ez volt ráírva: ,,Adj amit tudsz, vidd, ami kell!" Már csak két letéphető fecni volt rajta. Az egyikre a ,,türelem" szó volt írva, a másikra az ,,önmérséklet". Az enyém lett a türelem, mert úgy érzem, arra lesz a legnagyobb szükségem az életem hátralevő részében. A te nagy tenyeredbe pedig belegyűrtem az ,,önmérsékletet", mert én ezt hiányolom belőled. Az a papír nekünk volt otthagyva, legalábbis én ezt láttam akkor bele.
Csak egy újabb bizonyíték arra, hogy igenis meg fogunk tanulni békében élni, mint a fenyő és a gomba: szimbiózisban.
