2016. augusztus 27., szombat

Sziámi

Különös arra gondolni, hogy nem érzek ürességet. Hiába keresem, mint egy hozzám nőtt sziámi ikret. Úgy tűnik ugyanis, hogy azt végleg leválasztották rólam. A panelek tövében sétálva eszembe jutott, hogy egy időben homokos tengerpartra vágytam, míg máskor erdő csendjébe, vagy olyan városba, ahol senki nem ismer. Életemben most először érzem azt, hogy jókor vagyok, jó helyen. Nem akarok már elmenni innen, nem akarok boldogabb lenni, mert minden így tökéletes. 
Azt hiszem ilyenkor mondaná egy pszichológus, hogy gyógyult vagyok. Becsapná a kis jegyzetfüzetét, és az utolsó gyógyszeres receptemet is a fiókja mélyére rejtené. Talán még dicsekedne is velem a barátainak, hogy milyen csodaszámba ment az én saját önterápiám. Pedig tudnia kellene, hogy ez nem egyedül jött létre. Hogy kellett hozzá L. Nélküle még mindig Rióról álmodoznék meg az Alpokról. Sóvárognék valami szebb és jobb után. De most nem kívánok semmit. Már csak szépíteni akarom az életünket. Új képeket festeni a falakra, együtt kirándulni, meg esténként érezni az általa készített vacsora illatát.
Persze olykor, mint az olvashatjátok is, rám törnek a pusztító hullámvölgyek, de már ezek sem tartanak olyan sokáig, mint máskor. 
Mert azt mondja, hogy gyönyörű vagyok és én vagyok, akivel le akarja élni az életét. Én meg elhiszek neki mindent, és próbálom a szívemet meggyőzni róla, hogy tényleg így gondolja. Nincs okom kételkedni ebben. Az ő szemében biztos én vagyok az, ami az én szememben ő: a tökéletes társ. És lehet erre mondani, hogy rózsaszín szentimentalizmus, de aki ismer, tudja milyen vagyok. Hogy igyekszem felkészíteni magam a legrosszabbra, és próbálom a világomat cölöpökhöz kötni, amik a realitás talaján tartanak.
Hiszek benne, hogy minden, ami eddig vele és velem történt, az az oka annak, hogy most itt vagyunk együtt. A sors biztosan így tervezte, hát meg kell tanulni együtt élni a múlttal és minden torz árnyékával. 
És szeretem a mindennapokat, amikor esténként várom, hogy nyíljon az ajtó és megérkezzen ingben, és fáradtan. Mert hozzám jön ilyenkor haza. Szája szegletében óvatos mosoly mutatja: boldog, hogy itthon lehet. Itthon, amit mi építünk, mi formálunk olyanná, ahol élvezet élni. 
love, couple, and boy kép

2016. augusztus 25., csütörtök

Körforgás

A nyár utolsó leheletét érzem a tarkómon.. Már csak erőtlen sóhajtás ez. Utó-sugarak, amik épp hogy adnak valami meleget, aztán elvesznek a levegő milliárdnyi kis részecskéi között, mintha nem is lettek volna. A földön apró, sárga falevelek, a fákon még zöldbe zárkózott tüskés gesztenyék mutatják: hamarosan jön az ősz, bekopogtat és beköltözik három hónapra. 
Ilyen hűvös, nedves időben ismertük meg egymást, te meg én. Végéhez közelít lassan egy teljes körforgás, aztán ott fogunk állni, hogy ismét tél, aztán tavasz, nyár és megint egy körforgás vége. 
girl, road, and street képÚgy mennek el felettem az évek, mintha egy-egy villanás lenne csupán. Ma már sajnálkozva nézem a söröző fiatalokat a főtéren, azokat, akik esténként egy padon csaknem szeretkeznek a nagy összebújásban. Ez a fiatalkor már soha vissza nem jön. De ilyenkor mégis mosolyognom kell, mert visszaemlékszem, abban az időben mennyire nem éreztem magam jól a saját bőrömben. És hogy most sokkal jobb minden, mert csak Te vagy meg Én. Mi ketten, mint két fél dió, ami összeillesztve egy szép egészt alkot. És ettől minden szebb. Mert sörözhetünk a saját lakásunkban, vagy a barátainkkal, vacsorázhatunk apró lampionok alatt, vagy egyszerűen összeölelkezve nézhetjük a kedvenc sorozatainkat, míg el nem nyom minket az álom. És már nem kell utaznunk ahhoz, hogy láthassuk egymást, megcsókolhatlak, amikor csak akarlak, és nem kell azzal a hiánnyal élni, amit a távolság szül. 
Szeretem, hogy ilyen vagy. Hogy dolgos és szorgalmas, hogy teszel azért, hogy boldogok legyünk. Tudom, néha te magad sem gondolod, hogy annyira szeretlek, amennyire. Pedig ha a fejembe látnál, tudhatnád, hogy te jut eszembe a tornacipő alá gyűrődő falevelekről, egy bizonyos zenéről és illatról, hogy rád gondolok, mikor a barátaimmal találkozom, és hogy szeretném kikiabálni, hogy te nem olyan vagy, mint a többi férfi. Az én szememben legalábbis nem. És ennyi épp elég.
  

2016. augusztus 19., péntek

Lassítani

Egy nőnek mindig fáj beismernie, ha valamit rosszul csinál, én most mégis megteszem. Tévedtem, mikor azt gondoltam: ebben az általam diktált fénysebes tempóban lehet és jó is élni. Ma szántam arra néhány percet, hogy elgyönyörködjem egy pillanatban. Megéljem azt, és feltöltődjek tőle. Azt hiszem ilyet már rég tettem. Tudod, a szabad napokon mindig úgy gondolkodom: minél több dolgot meg kell csinálni, hogy tartalmas 24 órát tudhassak magam mögött. Talán abban gyökerezik ez, hogy gyerekként is mindig egyszerre több dolgot csináltam. Gyakran úgy vállaltam túl magam, hogy fel sem tűnt. És erre ma is hajlamos vagyok. Nem tudom napját, mikor ültem csak úgy le megnézni egy filmet. Tudod, úgy hogy nem csinálsz közben semmi mást. Nem válaszolsz e-mailre, nem keresel inspiráló fotókat és nem dolgozol közben. 
L-nek igaza volt, hogy nem szabad őt siettetnem. Nem mindenki annyira hülye, hogy ennyi mindent akar belesűríteni egy icipici napba. Ő velem ellentétben mindent lassabban csinál, és kiélvez. Nyugodtan megiszik egy kávét, nem siet, nem idegeskedik. Azt a mindennapokra hagyja. 
Én is igyekszem majd, bár vannak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy egy ember meg tud-e ennyire gyökeresen változni. Szeretnék benne hinni, hogy a saját magam lelassítása nem ekkora változás, mintsem inkább egy rossz szokás elpusztítása. 

coffee, map, and travel kép

2016. augusztus 18., csütörtök

A női bizonytalanság... avagy szívás az egész

Mindenkiben benne lakozik a kétség és a bizonytalanság. Talán éjszakánként oson elő az ágyaink alól, vagy a levegővel együtt szívjuk magunkba. Nem tudom. De a részünk, és gyakran úgy érezzük: képtelenek vagyunk együtt élni tovább az érzéssel. Néhány nap alatt a gondolat végleg vörösre érlelődött bennem: a nőkben evolúciós defekt ez. Mármint a saját magukkal szembeni bizonytalanság külső és belső értelemen egyaránt. Azt mondtam a minap, hogy azért kaptuk ezt a csúfságot a teremtőtől, hogy ne mondhassuk magunkra, hogy tökéletesek vagyunk. Persze ezt mosollyal a száj szögletében szabad csak kimondani, és azért, hogy elvegyük az élét a helyzet komolyságának. 
De a problémáról nekünk beszélnünk kell, hiszen ha véletlenszerűen rámutatnék egy nőre a zsúfolt piac közepén, biztosan azt mondaná: ő is sokszor bizonytalan. Épp ezért érzem fontosnak újra meg újra felhozni és ,,papírra" vetni a témát. 
Biztosan szeretnétek valami ,,tuti tippet" olvasni, hogyan lehet a mélypontokról kilábalni, de akkor sajnos azt kell javasolnom, hogy forduljatok a minden tudományos alátámasztást magában foglaló Cosmopolitan-hez... (gúnyos kacaj) Én ugyanis nem találtam még megoldást. 
Lefestem, hogyan néz ki egy-egy ilyen magunk alatt lévő periódus: a nő bevonul a szobába. A nő nem eszik a filmekben bemutatott fagyis-dobozos habzsolásokkal ellentétben. A nő melegítőben és kinyúlt pólóban, fésületlenül gubbaszt egy sorozat előtt, hogy még szarabbul érezze magát. Persze valószínűleg a külsőnk és belsőnk is feljavulna, ha összeszednénk magunkat, és elmennénk otthonról, de ez az elképzelés csaknem fizikai fájdalmat okoz már az agyunkban is. 
Eltelik így egy nap. Kettő. Aztán három és négy is. Végül -valami általában a szükséges vörösbor vagy felvágott és májkrém már hiányzik a hűtőből és ezért- muszáj emberek közé menni és elindulni vásárolni.
Persze ilyenkor megy az összehasonlítás. Vajon ez a lány szebb nálam? És az aki épp a pénztárnál áll? Vagy aki a kaputelefonnál csenget? Ezekben a pillanatokban minden exbarátnőt a piedesztálon látunk, ránc és hibák nélkül, tökéletesen. Persze a valóságban ezek a dolgok olyanok, mint egy görbe tükör. Csak minden tükör befelé fordul ilyenkor. 
A valóság sajnos szomorúbb, mint a szappanoperák buborékjai. A bizonytalanság nem múlik el a kamaszkorral. Jó esetben csak nem fokozódik. A kisebbségi komplexus pedig megfeketít minket, ha hagyjuk. Azt kell hogy mondjam: van abban valami, amikor azt tanácsolják nekünk, hogy fogadjuk el önmagunkat. Persze, hogy azt kellene! Más megoldás nincs. De a megvalósítás mindig nehezebb, és gyakran megvalósíthatatlannak tűnik. 
A kis bejegyzésemet mégis illene valami pozitívval zárnom. Khm...khm... Ültök? Kapaszkodtok? Ugyanis olyan megoldást tárok elétek, ami mindig, minden helyzetben átmeneti megoldást nyújt... Nah készen vagytok?
VÖRÖSBOR. Minden mennyiségben. Minden fajta. (A minden mennyiségben alatt úgy értem, hogy vegyetek olcsó borokat, különben a gatyátok is rámegy.)
Azt hiszem elköszönöm tőletek... és kortyolok egy marha nagyot! Egészségetekre! Cupp.

drawing, woman, and eye kép

2016. augusztus 13., szombat

Elfeledett barátságok emlékére

Talán tényleg úgy van, hogy minden barátságnak meg van a maga ideje és helye. Hogy vannak olyanok, akik elkopnak békességben, mások haraggal. Míg olyan is akad, hogy minket felejtenek el, vagy tesznek a ,,legeslegjobb barát" kategóriába. 
Gyerekként az óvodában megosztjuk egymással, amink van, aztán egyik nap már meg is unjuk a másikat, és nem adjuk többé oda a homokozóban a lapátot. Aztán az iskolában csoportokba verődünk, elképzeljük, hogy örökké megosztjuk egymással a féltve őrzött titkainkat, aztán szép lassan kikopunk egymás mellől. Más suliba járunk, bepasizunk, vagy egyszerűen fontosabbá válik minden másnál, hogy túléljük a kamaszkor gondterhes időszakát. Kutatások szerint a főiskolákon és az egyetemeken lehet a legerősebb barátságokat megkötni. Ebből egyenes vonalban húzom meg a következtetést, miszerint ezek a szétválások a legfájdalmasabbak is. 
Úgy tartja a mondás (úgy tűnik ma mindenféle másra utalok saját magam helyett...), hogy az a barátság, ami hét évig kitart, az már örökre szól. Bízom benne, hogy ez tényleg igaz. Hogy a nagy öregek nem csak úgy mondják ezt. Szeretem azt képzelni, hogy a barátaim majd lánybúcsút tartanak nekem, megismerik egymást, (és jó esetben meg is kedvelik), aztán majd a gyerekeink keresztanyjai lesznek. 
De olykor el kell engedni a kapcsolatokat. Csak vannak olyan végek, amik lezáratlanok, nincs rájuk magyarázat. 
Ha most megkérdeznéd, szerintem mi a barátság definíciója,valószínűleg valami olyasmit írnék, amit legbelül te is tudsz. A barátság az, amikor a felek, ha nem is minden nap, de időről időre felkeresik egymást. Elmesélik, hol tart az életük, de a másikat is megkérdezik, mi van vele. Elmondják, mitől boldogok, de azt is, mitől boldogtalanok. A legjobb barátok nem bólogatnak a legrosszabb döntésekre, hanem megpróbálják megérteni azokat, támaszt nyújtanak, vagy igyekeznek tükröt mutatni. 
Szeretném, ha az én barátaim azt mondanák: bármikor számíthatnak rám. Hogy igazán jó barát vagyok. Persze vannak rossz napok, mikor dagonyázom a magam gondjaiban, de  kinek nincsenek ilyen periódusok az életében?
Mindenesetre hiányoznak barátságok. (Mint mindenkinek!) Jó érzéssel gondolok az egykori kedvenc zenekarok iránti feltétlen, közös rajongásra. A koncertekre, és a kávékra, a végigaludt órákra és az idétlen rajzokra. A munkanapokra és a süteményekre, a legrosszabb viccekre és a a már elfelejtett ,,hogy átvágott férfiakról" szóló beszélgetésekre.
Minden rosszban akad valami jó. Valami, amitől majd később, talán évek múltán ugyan, de többnek és jobbnak érezzük magunkat. A kikopott barátságok erre is jók. Megtanuljuk értékelni azt, amink van, és görcsösen ragaszkodunk hozzá. Persze van, hogy jobb elengedni az utolsó lufit is. De hát van, hogy nem okulunk más hibáiból, csak a sajátunkból. És olyankor marad a rozé, a lógó orr, és a keserű kávé, ami már nem is csúszik olyan könnyen, mint egykor, az automatából.