2016. augusztus 13., szombat

Elfeledett barátságok emlékére

Talán tényleg úgy van, hogy minden barátságnak meg van a maga ideje és helye. Hogy vannak olyanok, akik elkopnak békességben, mások haraggal. Míg olyan is akad, hogy minket felejtenek el, vagy tesznek a ,,legeslegjobb barát" kategóriába. 
Gyerekként az óvodában megosztjuk egymással, amink van, aztán egyik nap már meg is unjuk a másikat, és nem adjuk többé oda a homokozóban a lapátot. Aztán az iskolában csoportokba verődünk, elképzeljük, hogy örökké megosztjuk egymással a féltve őrzött titkainkat, aztán szép lassan kikopunk egymás mellől. Más suliba járunk, bepasizunk, vagy egyszerűen fontosabbá válik minden másnál, hogy túléljük a kamaszkor gondterhes időszakát. Kutatások szerint a főiskolákon és az egyetemeken lehet a legerősebb barátságokat megkötni. Ebből egyenes vonalban húzom meg a következtetést, miszerint ezek a szétválások a legfájdalmasabbak is. 
Úgy tartja a mondás (úgy tűnik ma mindenféle másra utalok saját magam helyett...), hogy az a barátság, ami hét évig kitart, az már örökre szól. Bízom benne, hogy ez tényleg igaz. Hogy a nagy öregek nem csak úgy mondják ezt. Szeretem azt képzelni, hogy a barátaim majd lánybúcsút tartanak nekem, megismerik egymást, (és jó esetben meg is kedvelik), aztán majd a gyerekeink keresztanyjai lesznek. 
De olykor el kell engedni a kapcsolatokat. Csak vannak olyan végek, amik lezáratlanok, nincs rájuk magyarázat. 
Ha most megkérdeznéd, szerintem mi a barátság definíciója,valószínűleg valami olyasmit írnék, amit legbelül te is tudsz. A barátság az, amikor a felek, ha nem is minden nap, de időről időre felkeresik egymást. Elmesélik, hol tart az életük, de a másikat is megkérdezik, mi van vele. Elmondják, mitől boldogok, de azt is, mitől boldogtalanok. A legjobb barátok nem bólogatnak a legrosszabb döntésekre, hanem megpróbálják megérteni azokat, támaszt nyújtanak, vagy igyekeznek tükröt mutatni. 
Szeretném, ha az én barátaim azt mondanák: bármikor számíthatnak rám. Hogy igazán jó barát vagyok. Persze vannak rossz napok, mikor dagonyázom a magam gondjaiban, de  kinek nincsenek ilyen periódusok az életében?
Mindenesetre hiányoznak barátságok. (Mint mindenkinek!) Jó érzéssel gondolok az egykori kedvenc zenekarok iránti feltétlen, közös rajongásra. A koncertekre, és a kávékra, a végigaludt órákra és az idétlen rajzokra. A munkanapokra és a süteményekre, a legrosszabb viccekre és a a már elfelejtett ,,hogy átvágott férfiakról" szóló beszélgetésekre.
Minden rosszban akad valami jó. Valami, amitől majd később, talán évek múltán ugyan, de többnek és jobbnak érezzük magunkat. A kikopott barátságok erre is jók. Megtanuljuk értékelni azt, amink van, és görcsösen ragaszkodunk hozzá. Persze van, hogy jobb elengedni az utolsó lufit is. De hát van, hogy nem okulunk más hibáiból, csak a sajátunkból. És olyankor marad a rozé, a lógó orr, és a keserű kávé, ami már nem is csúszik olyan könnyen, mint egykor, az automatából.