2016. július 19., kedd

Majd

Batmannal sokat beszélgetünk arról, milyen témában és stílusban kellene ahhoz írnunk, hogy ,,felkapottak" legyünk. Aztán mindig arra jutunk, hogy mi inkább szeretnénk azt hinni, a mi olvasóközönségünk bölcsebb az átlagnál és nem vár tőlünk Coelho-magasságokban röpködő magvas gondolatokat, amiket aztán klisészerűen újra meg újra visszaolvashatnak, amikor maguk alatt vannak, vagy egy kis lélekgyógyászatra szorulnak. Szeretem azt képzelni, hogy amit én írok, és ahogyan azt ti olvassátok az pontosan úgy egészíti ki egymást mint a gin meg a tonic, a vodka meg a narancs. Ami belőlem hiányzik, azt majd ti a képzelőerőtökkel pótoljátok. 
Nagyon érik már egy könyv. Jó lenne már látni, hogy nem csak a vak világba kiabálok, hogy nekem is lesz egy. Valahogy a felnőtt-létben muszáj lemondanunk  sallangokról, és az utóbbi időkben nekem ez az írás volt és az olvasás. A két társ, akik mindig mellettem voltak, amióta az eszemet tudom, most újra visszataláltak hozzám. A munkahelyi boldogtalanság mindenre rásütötte a bélyegét, mint egy billogot. Ott virított az írás elmaradásán, a befejezetlen könyvek fedlapján.
Az elmúlt hetekben a környezetemben élők életén próbáltam segíteni, mert rájöttem, a sajátomon csak ezzel a nagy lépéssel változtathatok, hogy másik munkahelyet keresek. Ahhoz pedig idő kell, én meg nem akarok türelmetlenkedni. Így esett az eset, hogy ápoltam összetört szíveket, mazochista oroszlánokat, boldogtalanságban eltévelyedett nagyvárosit. Az az igazság, hogy sokat valószínűleg nem tudtam segíteni, hiszen mindenki a saját poharát töltheti csak meg boldogsággal, mégis jó érzés arra gondolni, hogy ezeknek az embereknek épp olyan fontos vagyok, mint ők nekem. 
És az írói válságommal viaskodva minden nap arra jövök rá, hogy ez így, ebben a formában, hogy egy szabad, fölösleges gondolatom nincs, nem működhet. Arra van szükségem, hogy nyugodt legyek, hogy úgy el tudjam engedni ezt a stresszes időszakot, mint egy habos bárányfelhőt.
Nem titok, hogy gyakran csak L tartja bennem a lelket, aki estéről estére meglep, megvigasztal és arra buzdít, hogy írjak és haladjak csak biztos lépésekkel az álmaim felé. Ezt akarom én mindenkinek elmondani, akinek most segítség kell, csak nem mindig jön ki így belőlem a gondolat. Mert egyik megnyugtató sablon követi a másikat, mert ezekben a válságos időszakokban rá kell ébrednünk, hogy mindegyikben annyi igazság van, hogy a szív megszakad. Ilyen az, amit mostanában a legtöbbször hangoztatok ezzel a néhány emberrel:
--,,Majd elmúlik!"--