2016. július 11., hétfő

Most. vagy Soha

Listát kellene készítem arról, mit szeretnék ettől az élettől. Hogy megelégszem-e a középszerűséggel, vagy legalább valami apróságban több szeretnék lenni? Akarok egy íróasztalt, egy lámpát és egy működőképes, nem halódó laptopot, amin dolgozhatok nyugalomban, miközben azt érzem: megváltom a világot. Nem vágyom arra hogy 8:06-kor elinduljon a reggeli csesztetés, ami egész nap csak húzza szorosabbra azt a gyomorgörcsöt, ami már-már soha nem akar feloldódni. 
A felnőtt élet nehezebb, mint ahogyan azt el tudjuk mondani a gyereknek, mikor odajön hozzánk két mászókázás közben a játszótéren. Mert ilyenkor te azon járatod az agyad, hogy ha végre lelépne minden taknyos, felciccentenéd azt a sört, amit a táskádban a határidőnapló, a tablet meg a közlemények egész sora mellett rejtegetsz. Mint amikor tinédzser voltál. Azon kapod magad, hogy nem vágysz már arra, hogy gyerek legyél, csak valami könnyedséget sírsz vissza azokból az időkből, mikor még teli szájjal faltad a lekváros-vajas kenyeret, és évről évre sikertelenül szaladtál a kert vége felé egy elnyűtt papírsárkánnyal, mégsem fogyott el a lelkesedésed. 
Jó dolog felnőttnek lenni. Imádod, mikor a boltban megszagolod a citromot és a paradicsomot, és már tudod: mit fogsz este készíteni belőle. Szeretsz a sorban bosszankodni a postán, amiért nem jutsz előrébb, mégis valahol mélyen fontosnak érzed ettől magad. Egyre többször veszed le a nőknek szóló újságokat a polcokról, és elhagyod magad mögött a zenekari magazinokat. Virágot veszel szájfény helyett, és a parafatábládra sorra tűzöd ki a vonatjegyeket, bár a koncertbelépők még ott figyelnek. Van ami megváltozik, más marad a régiben. De vajon mennyire őrizhetjük meg magunkból azokat az apróságokat, amiket annyira szerettünk magunkban egyszer? És ha ezek eltűnnek, mivel pótolhatjuk az űrt? Mivel lehet betölteni a büszkeség, a türelem és a kitartás hiányát? Az elhivatottság fontos-e annyira, hogy elengedjük azt, akik valaha voltunk két sör meg két pálinka között? 
Mind azt hisszük, hogy valami többet, jobbat érdemlünk annál, mint ami van, pedig sokszor csak a saját dolgunkat nehezítjük meg, mert mások hibáiból nem tanulunk. Oktondik vagyunk és makacsok, de ez ad erőt ahhoz, hogy legalább változtatni megpróbáljunk. Mert már magában a változtatásban van valami, amit rajongásig szeretünk, és azt érezzük, valami másban majd kiteljesedünk. 
De hát mind ilyenek vagyunk, nem? A kudarcra ítéltség ellenére is hiszünk és reménykedünk. Szükségünk van időről időre a környezet-és a helyváltoztatásra, arra, hogy elengedjünk régi már-nem-barátokat, hogy új embereket ismerjünk meg, hogy megfeszegessük saját határainkat, megváltsuk a magunk világát, és eltemessük a rossz szokásainkat, hogy aztán újakat vegyünk magunkra.