2013. november 26., kedd

A kakaónak is szíve van: 0,7%-os

Olykor azt gondolom, én vagyok bunkó, aztán meg rájövök újra meg újra, hogy csak a világ nem képes elviselni az igazságot. Ebből kifolyólag rám van sütve a ,,rossz" szerep, mint gyerekként a színpadon, mert az elmondások alapján nekem az áll jól. 

És mi van, ha én a jó akarok lenni? Az a satnya kis Hamupipőke, vagy a hülye Hófehérke, aki kismillióegyszer képes bedőlni a mostohának.

Unom a rosszat. Lassan már utálom is. A kedvességet felpróbáltam a héten. Segítettem, mosolyogtam, kedves voltam. Nem túl szórakoztató, de legalább nem idegesítem magam annyiszor, ahány macskakövet számolni lehet a Kossuth-téren.  

Mert bár mindenki azt állítja, gonosz nézésem van, nem érzem magam annak. Az biztos, hogy a jég-kék szemszín nem előny, ha emberekről van szó...  És nem mellesleg nekem is rosszul esnek a hátbatámadások, fájnak a beszólások.
Mert még a kakaónak is szíve van, 0,7%-os.


2013. november 23., szombat

2013. november 21., csütörtök

Hinni meg remélni

Kicsit mindig tartani kell valamitől. Csak az élvezet kedvéért, hogy legyen mire figyelni. Egy apró gombra a kabáton, hogy esetleg a következő lépésnek leszakad a járda macskakövei közé, vagy a táskában megbújó táblás csokira, hogy elolvad-e a forróságban, mire hazaérsz. Nem félelem ez, csak valami kellemes borzongás, hogy egyik sem rajtad múlik, hogy a sors majd vagy leszakítja a gombot vagy nem, a csoki pedig vagy szilárd lesz, vagy folyékony. Nincs beleszólás, a kéz a hát mögött marad. Ilyen hinni az életben. 

2013. november 18., hétfő

Maradjunk

Szólnék még, de meggondolom. A kezem kicsap feléd, hogy hallgass te is, ujjam csendre int. Csak egy pillanatra maradjunk meg így, hogy te velem szemben ülsz, lábadat felhúzod magad alá, kezed a térdemen pihen.  
Hallgatni akarom a csendet. Azt a békés megmaradást, amibe még a légy sem szemtelenkedik bele a zümmögésével.Lüktet egy ér a halántékodon, nekem a nyakam bőrének feszül a sajátom. A vér mindkettőnkben úgy kering, mint ahogyan csak nagyon ritkán képes a szív mozgásra bírni.
Tiszta szeretet ez minden mogorvaságával és elutasításával. Az ilyenre csak nagyon kevés nő és férfi képes. Láttam már hasonlót a világban, de az enyém, a miénk, mindig a legkedvesebb. Vitathatatlan, megmásíthatatlan, olykor magányos, de szükségszerű. Akár a levegő.


2013. november 12., kedd

Ópium

Ilyen az, mikor a remény is csak lecsorog a torkomon
Mint a gyűlölt rózsaszín szirup, amit rég kiírt az orvosom
De a recept a hűtőn lassan már oszlásnak indul
Nem váltom ki, nincs miért, elmúlt az már magától.
Reggel hét nulla-egykor kialudt az utcalámpa
Én meg csak bámultam a 31H-t egy helyben állva
Nem akaródzott menni, csak menni mások felé
Lámpák váltottak pirosról zöldre, majd visszafelé ismét.
Végül néhány falvelet a lábam elé vetett a szél
Léptem egyet balra, majd jobbra, a sarkon végre feltűntél
Egy pár kesztyű volt a kezedben, tudtad, hogy fázni fogok
Délibáb voltál, ópiummaradék a fogakon. 



2013. november 7., csütörtök

Alszik a szívben az aggodalom?

,,Alszik a szívben az aggodalom."
Szépen hangzik, nem igaz? A hiánytalan boldogság ez, mikor a szív normális ütemben, nyugodtan pumpálja az erekben a vért. Csak a szépre akarok emlékezni. Nem akarom ezt a marcangoló érzést, ezt a fájdalmat szívtájékon. Kimarnám magamból, vagy akár a falból a boldogságot, hidd el. Ha tudnám. 
De lüktet a halántékom, és nem kívánom senkinek ezt az élni nem akarást. Ezt a vonítást a bensőben. Most nem látom a betűket, nem is értem azokat. Legszívesebben aludnék, fel nem kelnék. Csak álomtalanul feküdnék abban a boldog öntudatlanságban, amiben minden rendben van, ahol a sötét is mosolyogtató. Aztán mikor erősebben szorítja az ember a szemhéját, akkor színes fények táncolnak a szeme előtt. 
Fáradt vagyok. Álmos, és minden porcikám zsibbadt ettől melegtelen állapottól. Ezektől a félő mondatoktól, amiket az ember hatszor megrág, mielőtt ráköpi a világra.
Jó ez az élet dolog. Csak nem mindenkinek jön össze.

2013. november 5., kedd

Andy Endre első levele Varga Ilonának

,,... a hozzám hasonló emberek nem illenek ebbe a világba és a végzet azt mérte reájuk, hogy agyrémekért küzdjenek és haljanak meg. És lassan, lassan úrrá lesz ez a tudat. Keressük a szabadulást, keressük a feledést. Mámor, mámor kell minden áron. Bor vagy csók adja: mindegy. Ránk borul a köd. Haladunk tudat, hit, emlékezés, remény és cél nélkül. De ha a lélek hamvából föléled egy szikra, egy pillanatra eloszlik a köd, s irtózattal látjuk meg a valót. Ilyenkor írom meg egy-egy versemet. Csodálkozik-e, hogy olyan megfejthetetlenül keserűek? A látszat a való átka. A látszat talán engem is élni vágyó embernek mutat, de nem, nem az vagyok... Köszönöm még egyszer szíves figyelmét, tartson meg jóindulatában."
(A.E.)


2013. november 4., hétfő

Tea

Kint hagytalak ülve. A konyhaasztalnál.
Aznap már két pohár nyugtatóteát megittál,
De féltem, a szádat mi hagyná el , ha kinyitnád
Tudtam, hogy csúfosan formálnád meg minden mondatát,
De az öngyűlölet meg megy nélküled is
Így a kéz mozdult, lenyomva a kilincs
Bementem hát a langymeleg szobába.
Élettér ez, vagy csak Dante egyik vászna?
te nem jöttél utánam, fel sem néztél
A kanál tovább járta táncát a víz felszínén.


Szebben élj

Tényleg csak ennyit érek?
Tényleg.
Üres vagyok, és üres még a csont is.
Nincs bennem számotokra semmi kapaszkodó? Csak olyan vagyok, mint a föld a talpak alatt, de nem olyan mint a levegő. Hát mi vagyok én akkor? Vagy mit akartok, ki legyek? Olyan aki csendben figyel, illedelmesen összeteszi a kezét és várakozik. Nem számítok. Nem vagyok nélkülözhetetlen, becsülendő, vagy értékes. Csak vagyok itt céltalanul.
 
Hiányzik, hogy elég legyen csak a nevetésem, hogy gyönyörűnek legyek nevezve egy gyár lámpafényében. Ezek mind az enyémek voltak valamikor. Nem akarom, hogy ezt elvegyétek tőlem.

Semmit nem érzek. Ki vagyok üresedve, valami hibázik velem kapcsolatban. Talán lassan kezd bennem megbomlani az a valami, amit az emberek örömtartaléknak neveznek. Olyan könnyen dobálóztok a szavakkal. Pedig mint a tövisek, az emberbe szúródnak, beágyazódnak, elfekélyesednek, és onnan mérgezik a belsőt. Aztán már csak azt vesszük észre, hogy csupa kelés a test, és gennyes tályog. Nincs már segítség, gyógymód, wudu. A gondviselés, már az is hátat fordít, mert a szenvedést ő sem szereti. 
 

2013. november 3., vasárnap

Emberek

Nem tudjátok, ki vagyok. Miket álmodok éjszakánként. Ki vagyok az ébredés előtt, és ti kik vagytok. Talán jobb is így. Megtartani magamnak az álmokat, a titkokat, meg minden egyebet, ami megmutatja, ki is vagyok valójában. Hajnalban sóvárogva ébredek olykor egy ölelés után, csók után, emberi érintés után. Aztán meg gyűlöllek titeket mikor felkel a Nap teljesen, és még az is gyűlöletes, hogy én mégis egy vagyok közületek.
Most úgy nem kívánok létezni. Számolom. Már egy hete. A fejfájás elmúlt, de megmaradt a nyomasztó érzés, hogy nem jó helyen vagyok. Megint. Hogy el kellene mennem néhány napra. Egy hétre. Járni az utcákat, róni a köröket a sárga és rozsdaszínű fák között. Lehet valahol az avarban megtalálnám a szerepemet, amit megint elhagytam magamról valahol.
De nem is mondom tovább. Nem akarlak terhelni titeket. A mosolyotokból élek. A boldogságotok bennem is felvillantat valami gondtalanságot. Úgy van. Ahogyan rég volt.


2013. november 2., szombat

Pók

Másra sem vágyom, mint hogy feküdjek, és nézzem a plafont, meg a pókokat a sarokban. Már ketten vannak. Tavaszig pedig nem fogom őket kitenni a szabadba, nem akarom, hogy elpusztuljanak.
Egyszer láttam egyet meghalni. 
A fürdőkádban ültem, és a semmiből hirtelen ott lógott egy szál pókhálón, és a meleg víz felett himbálózott. Néztem, próbáltam nem mozogni, hogy a ,,hullám" el ne sodorja őt. 
Elkezdett felfelé mászni. Talán az életéért, vagy buta pókagya fel sem fogta, milyen veszélyben van. 
Már azt hittem felér a fémszínű csap biztonságot nyújtó védelmébe, mikor egyszercsak lábai elengedték a hálóját, és a vízbe esett. Mire ki tudtam szedni, már halott volt. Kis teste görcsösen, összerándulva maradt.  Megsirattam. Nem azért mert egy pók volt, hanem azért, mert láttam elmúlni egy életet. Még ha olyan picit is.
És a szív tényleg nem több, mint izomcsomó, de aznap mégis rosszul aludtam. Sajnáltam őt.