Másra sem vágyom, mint hogy feküdjek, és nézzem a plafont, meg a pókokat a sarokban. Már ketten vannak. Tavaszig pedig nem fogom őket kitenni a szabadba, nem akarom, hogy elpusztuljanak.
Egyszer láttam egyet meghalni.
A fürdőkádban ültem, és a semmiből hirtelen ott lógott egy szál pókhálón, és a meleg víz felett himbálózott. Néztem, próbáltam nem mozogni, hogy a ,,hullám" el ne sodorja őt.
Elkezdett felfelé mászni. Talán az életéért, vagy buta pókagya fel sem fogta, milyen veszélyben van.
Már azt hittem felér a fémszínű csap biztonságot nyújtó védelmébe, mikor egyszercsak lábai elengedték a hálóját, és a vízbe esett. Mire ki tudtam szedni, már halott volt. Kis teste görcsösen, összerándulva maradt. Megsirattam. Nem azért mert egy pók volt, hanem azért, mert láttam elmúlni egy életet. Még ha olyan picit is.
És a szív tényleg nem több, mint izomcsomó, de aznap mégis rosszul aludtam. Sajnáltam őt.
