2013. november 3., vasárnap

Emberek

Nem tudjátok, ki vagyok. Miket álmodok éjszakánként. Ki vagyok az ébredés előtt, és ti kik vagytok. Talán jobb is így. Megtartani magamnak az álmokat, a titkokat, meg minden egyebet, ami megmutatja, ki is vagyok valójában. Hajnalban sóvárogva ébredek olykor egy ölelés után, csók után, emberi érintés után. Aztán meg gyűlöllek titeket mikor felkel a Nap teljesen, és még az is gyűlöletes, hogy én mégis egy vagyok közületek.
Most úgy nem kívánok létezni. Számolom. Már egy hete. A fejfájás elmúlt, de megmaradt a nyomasztó érzés, hogy nem jó helyen vagyok. Megint. Hogy el kellene mennem néhány napra. Egy hétre. Járni az utcákat, róni a köröket a sárga és rozsdaszínű fák között. Lehet valahol az avarban megtalálnám a szerepemet, amit megint elhagytam magamról valahol.
De nem is mondom tovább. Nem akarlak terhelni titeket. A mosolyotokból élek. A boldogságotok bennem is felvillantat valami gondtalanságot. Úgy van. Ahogyan rég volt.