2015. szeptember 30., szerda

30.

Ma megkérdezték tőlem, hogy kezdem-e végre magam összekaparni. És most először úgy éreztem, hogy őszintén mondhatom azt, hogy igen, lassan de egyre biztosabban vakarom magam fel a földről. Egyre többet mosolygok. Valahogy elfelejtettem, mi minden van körülöttem, aminek lehet, és kell is örülni. 
Reggelente a buszon üvölt a fülemben a zene, arcomat az üveg felé fordítom, és nézem, ahogy a felénk hajló fák levelei napról napra egyre rozsdásabbá válnak. A távolban foltokban ereszkedik le a köd, máshol pedig emberek sietnek a saját ügyeiket intézni. 
Egy megállóval hamarabb szállok le. A csípős reggelekben újra érzem, hogy igazán élek. A cipőm alatt ropognak a tölgyekről lehullott falevelek. Aztán a nagy gesztenyefa alá érve végre meglátom az első néhány zöld-barna termést. Lehajolok a legközelebbiért, és mélyen a zsebembe csúsztatom. Valamikor régen minden szeptemberben az első néhány gesztenyét gyermekien szerelem-gesztenyének neveztem. Idén újra annak akarom... Minden alkalommal, mikor az ujjaimat köré fonom, emlékezni akarok rá, hogy van miért küzdeni. Érdemes, és nélkülözhetetlen, hogy higgyek ebben az egészben, mert másként nem működök.
De addig, míg végre újra kibotorkálok a ködből, addig csupán abban reménykedem, hogy lesz elég türelmem. Addig építkezem a meleg mosolyokból, kedves szavakból és pillantásokból. 
Most, ahogy már egy takaró alá bújva betűről betűre száguldanak az ujjaim, úgy érzem magam, mintha táncolnék. Mintha valami furcsa lökésnek köszönhetően végre megráztam volna magam. Az hiszem rendben leszek. Ne féltsetek! csak hagyjatok néha elbambulni, fényképezni meg szeretni. Nem vagyok túl bonyolult... 

👑

2015. szeptember 26., szombat

26.

Valamikor azt gondoltam, 2015-re már régen valami egzotikus országban leszek, ahol nincs perzselő forróság, de felmelegíti a Nap a homokot annyira, hogy jó érzés beletúrni a lábujjaimat. Meg hogy lesz egy függőágyam egy faborítású verandán, ahol majd nap nap után gyűlnek az üres borosüvegek, meg a feltornyozott, elolvasott könyvek. És hogy a kis házamban majd minden fotel mellett lesz legalább egy teával teli pohár, és a tengerparton majd állandóan naplemente lesz. És a szentimentális énem végre előkerülhet, mint valami új személyiség. 
Azt hiszem ez az ország soha nem is létezett, de jó arra gondolni, hogy az agyamban egyre több részlettel tudom felruházni, bármikor átfesthetem az eget, és a házakat, mosolyt csalhatok az idegenek arcára, és senki nem néz rám furcsán, ha leülök az útra, mikor kedvem tartja. És itt ha kinyújtom a kezem, bármikor levehetek egy csillagot az égről és elropogtathatom. Az íze pedig, mint a robbanós cukorkáé, amit minden Mikulásnapon találok az édességek között. 

Ehelyett most egy szűkösre lakott szobában ülök, az ablakot ütemesen csapkodja az eső, és hosszú idő óta most először tudok úgy mosolyogni, hogy minden arcizmom megmozdul. Ilyenkor mindig elhiszem, hogy a világ bármely pontján lehetünk boldogok, ha a körülmények adottak. És nem feltétlenül kell ahhoz lehozni a csillagokat az égről...

Azt akarom, hogy legyen elég ehhez annyi, hogy létezünk...



2015. szeptember 24., csütörtök

Denevér

Különös, hogy vannak olyan szerencsés lányok, akiknek az is jól áll, ha szarul néznek ki. Hazafelé minden este találkozom legalább egy olyan csodalénnyel, akinek a feje tetejére van fogva a haja, kiszabadult tincsek keretezik az arcát, látszik, hogy korán reggel kezdte a napot, de így is szép és csinos... 
Nekik általában vattacukor illatuk van, és valami szupererőnek köszönhetően egyszerre tudnak a buszon kapaszkodni, és telefonon pötyögni. Ők azok, akik hétfőn hat negyvenkettőkor is magassarkúban topognak, nem fáznak télen, és nem okoz nekik gondot, kivel nézzék még a legújabb filmet a moziban. 

És az a szomorú az egészben, hogy én is megnézném a Bosszúállókat -szégyen, de még mindig nem láttam -, én is szívesen vennék fel magassarkút, de nem vagyok az a fajta.
Ehelyett ismét kinéztem magamnak egy tornacipőt, tudod: azt a Batman-est, abban a sétálóutcai kirakatban... Csak egyetlen dolgot szeretnék: hogy így, denevéres pizsamanadrágban, meg főiskolai pólóban is legyek különleges egy szempárnak. 
Aztán majd egy későbbi hétvégén felkapok egy tűsarkút is. De ne higgyétek, hogy a táskámba nem fogom beledobni az új tornacsukát! 

Ám addig is csodálattal nézem a lányokat a buszon, és előszeretettel gondolok arra, hogy biztosan ők sem tökéletesek...



2015. szeptember 20., vasárnap

19.

Fogadalom köttetett. Nem az a fajta, amit a szívre tett kézzel marunk magunkba, hanem olyan, ami csendes elhatározásunkban születik, de azonnal sziklaszilárddá válik. Csak egyszerű dolog. Nem más, mint hogy hagyom szabadon, a saját medrében haladni a dolgokat. Aki ismer engem, az tudja, milyen nehezemre esik nem hosszú távlatokban gondolkodni, nem határok között megmaradni.
Most mégis ez dörömböl a fejemben: ki kell élveznem minden pillanatot, és semmit nem szabad sürgetni. A legjobb dolgok eddigi életemben mindig hirtelen elhatározásom, meggondolatlan döntéseimből fakadt. Talán hinnem kell benne, hogy a jó szerencse nem pártol el tőlem ezután sem. Csak próbára tesz, hogy mire vagyok hajlandó, hogy merek-e kockáztatni, vagy inkább visszabújok a csigaházamba. 
Mindig olyan típusú ember voltak, aki szeretett pontosan, időben érkezni, mindent megtudni és eltervezni. Pedig a spontán cselekvések még szebbek is. Olyanok, amiket szív felett hordunk, nem pedig farzsebben. És esténként, mikor senki nem lát minket, előkapjuk, és visszaemlékezünk, milyen is boldognak lenni. 
Ne, ne! Ne érts félre! Nagyon is tudok boldog lenni, csak most ez nem az időszak. Aki most idetéved, valószínűleg nem hiszi el, hogy mindenben meglátom a szépet, az apróságoknak örülök a legjobban, és hiszek benne, hogy az emberek alapjáraton jók... csak időközben eltévednek. 
Ha egy képet kellene most mutatnom magamról, akkor valószínűleg egy kis villámokat szóró viharfelhő alatt sétálnék rendíthetetlenül. 
A fogadalommal azonban kaptam egy esernyőt, amivel védhetem magam a záportól. 


2015. szeptember 18., péntek

18.

Szeretem azt hinni, hogy a jó embereket egymás mellé sodorja a szél, és hogy most, ebben a pillanatban pont ott vagyunk, ahol lennünk kell. Bízom benne, hogy annak, akinek a kezében van a mi sorsunk, az tudja, hogy mit csinál, és nem csak valami szadista élvezet vezérli. 
Néha túl sok jelentőséget tanúsítunk jeleknek, máskor meg épp keveset. És sosem tudhatjuk, hogy az ölünkbe hulló falevél mondanivalót tartalmaz, vagy csak véletlen...
A ,,terapeutám" szerint a sok nehézség mind csak megpróbáltatás, ami után valami nagy boldogság jön. Na az majd kihúz minket a posványból! Jó lenne ebben szívvel-meg egy kis lélekkel hinni, de néha elbizonytalanodom. Félek tőle, hogy bennem van a hiba. Hogy én magam vagyok a boldogságom gátja, és túl erősen akarok mindent. Foggal meg körömmel... Valahogy mindig úgy gondoltam a boldogságra, hogy azt mi magunk állítjuk elő. Odafentről megkapjuk rá a lehetőséget, de tennünk kell érte. Még ebben a félhomályos szobában is mocorog bennem a vágy, hogy boldog legyek. És ha mást nem tudok tenni, mint hogy iszom egy pohár teát, hát megteszem. Holnap pedig magamra kapom a rég elfeledett hátizsákom... és nagyra nyitom a szemem!

Untitled

2015. szeptember 17., csütörtök

17.

A vízfelszín alatt nyitott szemekkel figyelem a felettem fodrozódó világot. A plafon, a csöpögő csap úgy imbolyog, mintha nem is volna valóságos. A benntartott levegő égeti a tüdőmet, ereim kitágulnak, érzem, hogy lassabban dobban a szív. És minden, ami bennem feszül, -akár a kifeszített ideg,- nem akar engedni. Hosszú, laposakat pislogok, orromon egy-egy buboréknyi levegőt engedek ki. Különös, hogy az a néhány másodperc a víz alatt milyen hosszúnak is tűnhet. 
Talpam alatt érzem a fali csempe hűvösét, egyik kezem a kád szélén pihen. Hallom a beszűrődő zenét, de csak távoli, mesebeli zsongásnak tűnik.
Akárha kívülről figyelném magam. Napok óta ezt érzem. Aztán vannak pillanatok, mikor tényleg visszaránt valami a testembe, és valóban szívből nevetek. 
De így este, mikor már eltelt egy nap, egyedül vagyok. Talán tényleg kezdem megtanulni, milyen is önzőnek lenni, mert most mást sem csinálok, csak igyekszem magam egyben tartani, mint valami törött borosüveget. Ehhez pedig az kell, hogy csak magammal foglalkozzak, hogy figyeljek minden lépésemre, minden mozdulatomra. 
Meg kell tanulnom egyedül sétálni az esti sötétségben, csillagoktól nem túl nagyot kívánni, nem telefonálni, ha nem ismerek magamra. 
Elfogyott az utolsó korty levegőm, talpammal rúgom magam a víz felé. Hajam a hátamra tapad, és nagy kortyokban szívom magamra az oxigént. Élek még. Tudom, tudom, túlzás ez megint, de valahogy azt érzem, nem irányítom az életem, így néha tesztelni kell, valóságos-e ez az egész. Csak sodródom, és sokszor nem vigyázom. Jó lenne most valahol máshol lenni,-mondjuk Cipruson- ahol senki nem ismer.

Chasing the sun.

2015. szeptember 13., vasárnap

Címzettek

Jelenlegi helyzetem: szürke melegítőnadrág, kék póló, kötött, meleg pulóver. Az a nagy helyzet, hogy a mi, nők, imádunk csinosak lenni. Megmutatni, hogy tudunk olyanok lenni, akiktől a férfiaknak leeseik az álla és kihagy a lélegzete. Ilyenkor elégedettek vagyunk, azt érezzük, hogy urai vagyunk az egész életünknek. Mikor lekerül a festék, a harisnyatartó, meg a drága ruha, akkor vagyunk nektek leginkább kiszolgáltatva. 
Mert higgyétek, legtöbben csak arra vágyunk, hogy elsők legyünk a sorban, és ne csak a sokadik pont egy életben. Persze vannak kivételek, de mindannyiunkban laknak hősök, akik olykor tényleg merészek és belevágnak valami újba és izgalmasba. Máskor meg csak ülünk és csendben vágyakozunk arra, hogy egy férfi azt mondja: Gyönyörű vagy! 
Tudom, tudom: nők, Vénusz, férfiak, Mars. De úgy gondolom, hogy mindannyiunknak szüksége van rá, hogy bőr a bőrhöz érjen, vagy száj a szájhoz. 
Ha engem kérdeztek, most sem vágyom semmi másra. És nem kell sem drága ajándék, sem üres ígéretek. Csak annyi, hogy láb a lábhoz simuljon, és hallgassam egy ember lélegzetét, az ütemes ki-beáramlást. 
Mindent annyira túlbonyolítunk. Pedig a pillangók a gyomorban is nem más, mint egy kurva gyomorideg, amitől az embernek nem csúszik le a falat a torkán. Mi meg éjjel és nappal csak kattogunk azon, hogy mi lett volna ha, mi lesz most, és mi volt. Azt hiszem ez az utolsó a legrosszabb, mert a másik kettőn tudunk változtatni, ha nagyon akarunk!

2015. szeptember 11., péntek

Közben

Csendet kérek! Jah, nem,nem! Te beszélhetsz nyugodtan! Az agyam kattogásához szóltam. Azokat a dolgokat álmodom, újra meg újra, amik nem történnek meg, én meg egész nap újraidézem magamban, akár egy rossz filmet. Mint valami foszladozó szőnyegen, úgy lépkedek ezeken a meg nem született emlékképeken. Valami furcsa, ködszerű világom van most, ahol mosolygok és meghallgatok másokat, de időnként csak a máz marad fent, belül meg csak kongok, mint egy lyukas fazék.
Igazából már azt sem tudom, hogyan kell egyedül lenni. Egyedül maradni reggel, napközben meg este. Főleg este, mikor az ágy már véglegesen üres mellettem.
Azt hiszem vannak az életben olyan dolgok, amik sebet ejtenek szívtájékon. Aztán az ember minden nappal egyre közelebb tapogatózik a széleihez. Megnézi mennyire fáj még. Elbír-e egy kis nyomást. Persze az elején, mintha parazsat forgatnának ott, aztán idővel biztos csak halvány sajgássá csendesül. A legtöbben legalábbis erről mesélnek. 
És tudom, hogy nem kellene most írnom sem, de olyan ez, mint egy terápia. Ha nem születik mondatokká, belebetegszem. Ezért most olvashatsz róla egy pár gondolatot, mi van velem akkor, mikor nap közben csak hallgatok... 

És most egy időre talán tényleg eltűnök, de tényleg csak egy időre. Addig, amíg megfejtem, ki is vagyok, és sínre teszem az életem. A ,,nagy" bölcsességek anélkül úgysem érnek semmit, hogy én magam nem tudom: merek-e és tudok-e önző lenni!

U.i.: ha olvasod: köszönök mindent!



2015. szeptember 3., csütörtök

Listába pontozva

Typewriters ❤Megragadtam az önvallomások között. Hogy 65 kg vagyok -kár is lenne tagadnom-, 173 cm magas , és a hajamat már megint felcsavartam, bár reggel kibontva indultam útnak. Minden falra felvéstem a nevem, írtam rájuk néhány gondolatot, majd elfordultam és már mentem is tovább. 
Most hallgatom az emberek életének történetét, és sokszor elcsodálkozom, mi késztet valakit arra, hogy egy helyben maradjon mondjuk 30 évig úgy, hogy még csak nem is gondol a távozásra.  
Talán én magam is így fogok határozni rövid időn belül, de boldogan gondolok most arra, hogy mindig van más választás, egy B, C, vagy W terv... 

Fáradt vagyok. Alig várom, hogy írjak és olvassak. Aztán ott van a tudat, hogy négy új élet vár haza minden nap ebben a kibírhatatlan forróságban. Napok óta eszembe villan időnként a gondolat, amit már ti magatok is ismertek: hogy ha lehetne, én visszaadnám ezt a ,,nagy" egyenjogúságot. Irigylem azokat, akik csodás süteményekbe ölik a kreativitásukat, akik délutánonként felszabadultan kávéznak, vagy limonádéznak, akik bejárják az országot, majd Európát és a világot. 
Én meg csak várakozom megint. Az őszre, és a színes csodákra. Meg az egyetem unalmára... Aztán majd a tavaszra, és Párizsra... 
Ha most itt ülnél mellettem, megkérdezhetnéd, hogy most mire vágyom leginkább, az alábbi dolgokat hallanád tőlem:

1. Egy limonádé és egy  ,,Volt egyszer" kávé
2. Egy baráti beszélgetés.
3. Egy új nadrág
4. Egy testmeleg ölelés
5. Az otthoni kényelem
6.A könyv utolsó oldalai
7. Az írás feszített izgalma...

A sorrendet kedved szerint változtathatod...