2014. április 16., szerda

Nagyítva

A nagyító domború lencséin keresztül vizsgállak, akár egy csodabogarat. Furcsa játék ez. Követem a nyakgödrödből kiinduló indigókék hajszálerek vonalát le egészen a mellkasodik. Zongoristaujjaim követik pólód laza vonalát, bőröd melegét úgy veszem át, mintha egy kazánhoz érnék. Aztán megunod a játékom, hogy a szemem olyan furcsán torz a nagyító üvegcséinek túloldalán. Kisétálsz a konyhába, és anyám régi kotyogós kávéfőzőjében kicseréled az elhasználódott kávét, vizet öntesz a fémbe, majd felteszed a gázra. Lassan kezd el csöpögni belőle a fekete méreg, bele egy ezüst-szürke bögrébe. Te pedig ácsorogsz a pultnak dőlve, miközben valami számodra ,,kurvajó" számot dúdolsz, és én meg mosolygok rajta csak, hogy a zenei ízlésünk soha nem fog megegyezni, bár néhány pohár rosé után már te is meghallgatod a Tankcsapdát. 
A kávé-illat betölti lassan az egész házat, kiszivárog a rosszul szigetelt ablakok résein. Mi meg tudjuk idebent, hogy te nem szereted a kávét, és én is inkább a teát kedvelem, de egy fél csészényivel mindig bepróbálkozom. 
Elmész mellettem, de közben erős kezeddel megszorítod az enyémet, és elmosolyodsz. Ez az élet kell nekem.


*egyes részek kitalációk*

2014. április 14., hétfő

Kávéházak ablakain

Egyik lapot faltam a másik után, miközben a szemem elé tárult száz év távlatából az, amit még lehetett életnek nevezni. Kávéházakban zsongtak emberek, karcolatokkal fizették ki a számlákat, és olyan mondatokat suttogtak egymásnak az emberek, hogy ,,kedves vagy nekem", vagy hogy ,,akarom magát".
És csalódott vagyok, mert mi sosem fogjuk megérteni ezt. Ahogy azt sem, hogy a "sztárbákszmekin" kívül vannak egészen szép és érdekes helyek, amikre később még emlékezni is lehet. 
Tudom, tudom... persze a nyugatosok is csak emberek voltak, de valahogy még a tökéletlenségük is tökéletesnek hat a verseiken keresztül. A kritikáikon át, a prózáik soraiban. 
Hiányzik, hogy magázzanak. Hogy tiszteljenek meg azzal, hogy nem tekintenek rám azonnal potenciális haver-jelöltként.
Bármilyen fura is, szeretnék én is kávézókban ülni, piknikezni, keringőzni és zenegépet hallgatni. Legszívesebben alkotnék magamnak egy kort, amiben minden úgy van, ahogyan én szeretném. 
Így mi mást tehetek, mint hogy írok? (még ha nem is jól)

,,Mert mi a csudát csinálhattam volna azzal a pokoli nyugatalansággal, amely írásra sürgetett, de írni mégse tudtam? … Hát szerettem és étkeztem.” [Gelléri Andor Endre, 1940-es évek elején]

2014. április 11., péntek

2 km

Irány a vadnyugat!
Vagy legalábbis az út vége, meg az általános iskola. Kicsiben kell kezdeni a futást is. Néhány lépés után még csak csendes bizsergést érzel, majd mikor félúton jársz, már érzed, hogy égnek az izmaid, hogy az ínszalagjaid nem bírják úgy a terhelést, ahogyan azt kellene. No, nem gond, majd néhány hét múlva. És ma, mikor csak ültem a széken, és azt gondoltam, ma kihagyom a lassan szokássá váló futást, volt néhány ember aki bejött hozzám, és kirugdostak a helyemről. Így most elégedetten fekhetek le, mert ma is megtettem néhány lépést, amitől jobban érzem majd magam. Köszönöm az emberkéimnek. :)

2014. április 8., kedd

Daru

Szép szavakkal vannak kitapétázva a szobám falai. Alatta néhány helyen gennyes tályogként, elfedve éktelenkednek a káromkodások, az anyázások, a másik fejéhez csapdosott szavak. Mert minden rosszat elnyom, csaknem elfejtet az, mikor az ember valami szépet kap, ami megsimogatja a lelkét, amitől úgy érzi, nincs is nála fontosabb. 
Ismered azt az érzést? Hogy sokkal jobb hallani a rádióban a kedvenc zenédet, mint mikor bekapcsolod a lejátszási listádon? Ilyen az, mikor az emberre anélkül gondolnak, hogy azt kérnék.
Egy apró, hajtogatott madár figyel most a szekrény polcáról. Nem létező, vak szemei mindentudóan néznek, és látnak át rajtam: a csökönyös magányomat, meg az önként vállalt felszegett államat. A türelmem véges, és a rám taposott lábak meg oly sokan vannak, hogy attól félek, előbb-utóbb beleharapok valamelyikbe, csak hogy bizonyítsam, még én is tudok olyat tenni, amit senki nem gondolna. 


2014. április 5., szombat

.05.

Macskakövek réseibe szivárog a napfény. Napszemüveged mögül is csak hunyorogva tudod követni az útját, de azért megteszed. Majd mikor a lámpa pirosról zöldre vált, elindulsz a zebrán, és bazsalyogva konstatálod, hogy a szemeid előtt apró, színes pöttyök táncolnak. 
Narancsízű boldogság van a szádban, meg valami félénk muzsika a füled tövében, miközben egyre jobban szeded a lábad. Kerülgeted a falak mentén szédelgő galambokat.
Már alig vannak a városban. Az a néhány ember pedig, akik mégis, azok galamb-módra totyognak jobbra-balra, aggodalmaskodva vonják össze szemöldöküket. Mindenki ideges. Egymásra morognak, de te kikerülöd őket, nem akarod elveszíteni a nyirkos markodban szorongatott boldogságot.