Szép szavakkal vannak kitapétázva a szobám falai. Alatta néhány helyen gennyes tályogként, elfedve éktelenkednek a káromkodások, az anyázások, a másik fejéhez csapdosott szavak. Mert minden rosszat elnyom, csaknem elfejtet az, mikor az ember valami szépet kap, ami megsimogatja a lelkét, amitől úgy érzi, nincs is nála fontosabb.
Ismered azt az érzést? Hogy sokkal jobb hallani a rádióban a kedvenc
zenédet, mint mikor bekapcsolod a lejátszási listádon? Ilyen az, mikor
az emberre anélkül gondolnak, hogy azt kérnék.
Egy apró, hajtogatott madár figyel most a szekrény polcáról. Nem létező, vak szemei mindentudóan néznek, és látnak át rajtam: a csökönyös magányomat, meg az önként vállalt felszegett államat. A türelmem véges, és a rám taposott lábak meg oly sokan vannak, hogy attól félek, előbb-utóbb beleharapok valamelyikbe, csak hogy bizonyítsam, még én is tudok olyat tenni, amit senki nem gondolna.
