2012. október 30., kedd

Járj nyitott szemmel!!!

    Vannak olyanok, akik szánt szándékkal nem akarnak boldogak lenni. Ott van az orruk előtt a lehetőség, de ők ragaszkodnak a megszokott mélabúhoz, nem törődve azzal, hogy jobb is lehetne. Csak a makacsság az, ami visszatartja őket, na meg persze az önsajnálat, amihez igazán értenek. Eltaszítják maguktól a boldogságot, vagy összeesküvés elméleteket gyártanak, hogy legyen valami kifogás visszabújni a csigaházba ahol védve lehetnek minden ingertől.
    Azt azonban nem mérik fel, hogy nem csak a fájdalomtól kímélik meg magukat, hanem a boldogság lehetőségét is elvetik zsigerből.
Persze mindenki számára vannak ilyen időszakok. Mikor a félelem rákényszerítő hatással bír. Ám mikor már ekörül forog a gondolkodás, a napi tervezgetés, az már elég nagy probléma. Hogy mit lehet ilyenkor tenni? Nem tudom. Talán rá kell jönniük maguktól, hogy élniük kell a fájdalom ellenére is, ami sokszor hullámként teríti be az embereket. Muszáj belátniuk, hogy ez is az élet része, de csak egy egész kicsi töredéke.
    Értékelni kellene a sárga falevelet, egy zenét, valami finomat... Nem elhaladni minden mellett szemellenzővel, nem törődve mással, csak hogy lássák rajta a fájdalmat, meg a keserűséget. Az látszik, ha valaki csak kívülre szeretné mutatni az érzéseit. Talán a  boldogságot könnyebb álcaként ideiglenesen magunkra ölteni. A kívülállók szívesebben vannak boldog emberek között, ezért igyekeznek csak arról tudomást venni. A fájdalmat nem lehet így. Az mélyről tör fel, el akar bujdosni, nem produkál vegetáción kívül semmit. Csak életfunkciók, és semmi más. Ilyenkor nincs hangulat lefényképezni magunkat, irkálni facebookra, hogy mennyire rossz. Kiírni ki lehet magunkból. De nem csak néhány sekélyes szóba belesűríteni.
    Azt hiszem lassan megtanulom értékelni az életet. Egy régi kamerát, nevetéseket, egy darab süteményt, a szeretetet... Nem akarom elveszíteni a ,,látásomat" ezek iránt. Mindig szeretném észrevenni a  szépet magam körül, lefotózni, leírni, elmesélni. Ezért van talán, hogy olykor képes vagyok reggeltől estig beszélni arról, hogy mi volt velem aznap. Csupa ,,lényegtelen" dolognak hangzik, pedig nekem sokat jelent. Ahogy az is, hogy van, aki meghallgassa.
    Egy üzenetem lenne csak, aki ezt a bejegyzésemet olvassa: Járj nyitott szemmel!!! 

2012. október 29., hétfő

Felnőttfilmes kategória. A bókok utáni élet.

A bók már évszázadok óta fontos szerepet játszik a  társadalomban. A nők behódolnak néhány szó hatására, kivétel nélkül.
Na persze meg kell lenni hozzá a bizsergésnek... a heves szívverésnek... meg minden egyébnek, ami a  vonzalmat jelenti. A férfi töri kicsit a fejét, igyekszik megtalálni a leghevesebb érzelmet kiváltó szavakat, pedig néha a legegyszerűbb okozza a legnagyobb örömet...
Mint mikor azt mondják egy kézre, hogy szép...Ilyen egyszerűen...a semmiből...csak mert gondolt rá a férfi. Semmi mesterkéltség nincs benne, csak egyszerűség. Az a fajta, amitől még évtizedek után is el lehet olvadni. Ez az, amihez kell valami megfoghatatlan. Ilyen pontosan eltalálni, mi a nő ,,gyenge pontja", mi az amit kevésbé szeret magán... Aztán már nem tud ugyanolyan szemmel nézni az ujjaira, a csuklójára, hanem eszébe jutnak a szavak...
Hogy mitől gondolom ezt felnőttfilmes kategóriának? Egyáltalán nem a pornográf tartalmak miatt. Nem. Talán meg is tévesztett téged a cím.
Ahhoz hogy egy férfit férfinek lehessen nevezni, ilyen dolgok kellenek. Mint ez az egyszerű mondat... Vagy a szavak, mint ,,szeretlek", ,,hiányzol", ,,szükségem van rád"... Mert ehhez át kell lépni egy magas falat. Vagy bontani rajta egy rést, amin átfér a nőhöz.
Még mindig sajnálkozom, hogy nincsenek bálok. A keringő édes melegsége, a kézcsókok, a nyakkendők, vagy nyaksálak is mind tudnak erotikusak lenni a  maguk módján. Csak mi már nem tudjuk ezeket megfelelően értékelni. Mert számunkra az a buja, ha minél kevesebb takar egy nőt, ha nagy mellei vannak, ha minden férfivel kikezd.
Hiányolom azt a régi tartást, ami kivész lassan...
Még midig van bajom azzal, hogy mások szembe kell néznem. Továbbra sem megy igazán. ,,D." azt mondta egyszer hogy azért látunk, hogy belenézzünk mindenki szemébe, aki velünk szembe jön.
Aztán minap kitöltöttem egy bugyuta tesztet, hogy milyen személyiség vagyok. Félénk. 
Ez jött ki. Én meg félig viccesnek, félig találónak találtam. Azzal nincs bajom, ha száz ember elé kell kiállnom, de a kisebb társaságokkal bajom van. Talán az önbizalom építés alapozásával van gond. Tovább kellene már lépnek a falak felhúzására.
Mindenesetre érdekes látni, hogy kinek mit jelent a bók. Az hogy a pólón ,,Kurva vagyok!" felirat díszeleg, nem fog magával vonzani a férfiak szemében elbűvöltséget.
Pedig ki nem vágyik rá?
Ki az, aki nem szeretné, hogy csak egyszer elvarázsoljon úgy egy férfit, hogy az ne legyen képes magán uralkodni??

2012. október 27., szombat

Csaj-ország meg a Sheldon-féle intelligencia

Embernek lenni nem olyan nehéz, mint azt Madách hangoztatta. Talán megfelelő gondolkodás nélkül nem is megy, de semmiképpen nem nehéz annak lenni. Csak nyitva kell tartani a szemeket és a füleket, nyitottan kell neki állni a világnak, és nem elítélni azt ami nem ismert.
Tegnap bekerültem csaj-országba. Nem volt egy szívmelengető dolog. Sem intelligensnek, sem kedvesnek nem voltak mondhatók. És bizony így 8 órát lehúzni a munkahelyen elég nehézkes. Akivel szerettem volna beszélgetni, szintén messze került tőlem, így bent ragadtam a körömlakkok, a ruhák, meg a fülbevalók világában.
Meséltek egy gagyi jóslást, hogy gyűrűt kell egy hajszálra kötni, aztán hagyni hagy forogjon vagy álljon mozdulatlanul a kézfej fölött. A körözés a lány, míg a stagnálás a fiú gyereket jelöli... Hát mondanom sem kell, hogy csak néztem elkerekedő szemekkel, mikor az egyik azt mondta: ,, Hát mitől is mozogna?" Én meg nem tudtam magamon uralkodni, benyögtem, hogy a vérkeringéstől... Az egyik lány felém fordult, és félig meddig viccesen megkérdezte, hogy orvosnak készülök-e . Elszámoltam tízig magamban, hogy ne kezdjek el sírni ettől a fajta butaságtól, de ne is kezdjem hangoztatni az intelligencia effajta hiányát.
Mostanában az Agymenők című sorozatot nézem folyton, és úgy gondolom, ez egy intelligens sorozat. Nem lehet élvezni, ha bizonyos alapokat nem tudunk a világról. Hisz' Sheldont nem lehet érteni anélkül... Nem mondom, hogy én iszonyat okos vagyok. Nem. Sőt. De szeretek tanulni. Mindig is szerettem, hiába furcsa dolog ez. Azt hiszem a lelkiismeretemen múlt, hogy hogyan vészelem át ezeket az éveket. De nem bántam soha. Éreztem egyfajta elégedettséget, mikor valami sikerült.
Na de ez a tegnapi délután kikészített. Mondtam is édesanyámnak, hogy ez egy száműzetés volt részemre. Mint egy büntetés. Mert tegnap igényeltem volna a beszélgetést az élet nagy kérdéseiről, az írásról, a zenéről- nem a gépzenéről természetesen- vagy egyszerűen nevetni akartam. Ehelyett bent ragadtam csaj-országban, minden lecsontosodott körülöttem, és csak számoltam a perceket műszak végéig.
Na meg persze dudorásztam magamban, ami nálam megszokott jelenség. Egy időben mindig táncoltam, de már hosszabb ideje tart ez ami most is.
 Na de nem baj. Van egy kicsi társaságom, ami kielégíti az effajta igényeimet. Ott a ,,nőegyletünk" :D van egy Batmanem, akivel holnap kibeszéljük a világot, egy anya aki megoldja a gondjaimat és egy férfi, akitől már csak néhány nap választ el.
Azt hiszem nem sokat kesergek mostanában. Tudom, hogy vannak mellettem, lekötöm minden energiámat, és élvezem a sárga fákat a buszból.




2012. október 25., csütörtök

,,Mindig az a perc..."

Szeretnék egy bárban énekelni. Abban a füstös, cigarettás, recsegőmikrofonos időben, mikor a boa elengedhetetlen kellék volt, a tollak mindent díszítettek amit csak lehetett, és a a nők voltak a minden.
Chachachát táncolnék, kalapot adnék egy férfira, süteményezni járnék, kávézni... Szeretnék más időkben élni.
Maffiózók között, fáraókkal, háborús hősökkel. Csak hogy tudjam, milyen íze van egy csésze kávénak akkor, hogy elolvashassak egy első kiadásos Ady kötetet, hogy '56-ban kivághassam a zászló közepét.
 Annyi mindent szeretnék látni, ízlelni, szagolni, tapasztalni... Szeretni szeretném ugyanazt az embert, mint most, más reinkarnációban, más időkben. Újra és újra megélni az első csókot, az előtte való várakozást, mert nekem a szívem mindenem, amim van, semmi egyéb. Azt vinném magammal más korokba is. Harcolnék a gyerekekért, csapos lennék egy kocsmában, Hollywoodban kapnék csillagot, hosszú szárú cigarettát szívnék, charlestont halllgatnék. Marie Antoinettként csábítóbb lennék mint bárki, birodalmakat döntenék meg, vagy építenék...
Bármilyen korban csak ne itt. Csak érezzem, milyen volt régen! Mindig is rajongtam a történelemért. Mindazért aminek részese vagyok, és mégsem. Sokszor csak ábrándozok a francia budoárokról, a púderekről, meg a viasz szagról a báltermekben. Imádat van bennem mindez iránt, és valamiféle keserédes vágyódás, mert tudom nem lehet az enyém. Csak szeletkéket, morzsákat tudhatok magaménak...


2012. október 19., péntek

Szex és más dolgok-semmi extra-

Hogy a szex miért fontos mozgató rugója a világunknak? Mert mi tettük azzá. A reklámok, a filmek, a könyvek, a növekedő ,,gátlástalanság" az emberekben mind arra mutat, hogy ez a legfontosabb. Sajnálatos az, mikor valaki csak szexuális tárgyként gondol magára, nem becsüli magát semmire azon kívül, hogy használni engedi magát.
A nők mindig nehezebb helyzetben vannak. Legalábbis én a saját nememre gondolva ötletelhetek ezen a  témán. De a férfiak is gyakran hangoztatják, hogy ,,csak szex", semmi érzelem. Szerintem ez előbb vagy utóbb egyik fél számára nem lesz elég, többet akar majd, követelőzővé válik, és már az emotikat is magának akarja. Ez a ,,barátság extrákkal" téma nem létezik. A filmben is mi a végkifejlett?  A férfi szerelmet vall, a nő megbocsát, és a  karjába omlik aztán már a nyakropogtatás nem is számít, ahogy a sem, hogy világos van a szobában, avagy sötét.
 A saját környezetemben ismerek olyan nőket, akik még büszkék is arra, hogy csak szex van köztük meg a  férfiak között. Vajon nem vágynak többre ennél, nem szeretnének valami belsőségesebbet, valami intimebbet néhány óránál, vagy félóráknál? Nem kell ennél több? Nem akarják egyensúlyba hoznia  kettőt? Szerintem nem csak a nőknek van szükségük a  törődésre, meg a  szeretetre. Igenis a férfiak is olyanok mint mi, csak nem sírnak annyit, titokzatosabbak, és néha megbonyolítják maguk részére a kapcsolatokat, meg az életet.
Kíváncsi lennék mások ilyesfajta gondolkodására. Ki mit gondol erről? Az egészséges szexualitás szerintem elengedhetetlen egy kapcsolatban. Nehéz dolog erről a témáról tabuk nélkül, feszélyezettség nélkül beszélni. Nem feszengeni néhány résznél. Fontos a szex. igaz, hogy talán néha túlteng a  lényegessége a világunkban, de létezik, és foglalkozni kell vele. Az egyetlen negatívuma a nők lekezelése. Mert a férfiak azt gondolják, csak ,,arra" jók a nők, a nők pedig elhiszik. Fura egy dolog az, hogy néha még büszkék is saját viselkedésükre. Hiányolom azt a kort, mikor még a hosszú szoknya volt a  divat, és ha már kilátszott egy-egy boka, az szörnyen bujának számított. Szeretném azokat az időket. A titkos találkákat, rejtett pillantásokat, az ismerkedés csöndes, mégis érzéki részét. A levelezéseket, a lovakat, a bálokat, az illatos kendőket.
 A nők elvesztették azt a tulajdonságukat, hogy megbecsülik magukat. Nem kellett volna nekünk az az egyenjogúság. Elégnek kellett volna lenni az, hogy vezetjük a háztartást. Na jó a  tanulás meg a munka persze jó dolog. De miért akartunk mindig olyan dolgokba avatkozni, amik a  férfiak területe? Én hagynám hogy irányítsa a férfi az életem. Döntsön helyettem, vezessen, mégis igazodjon hozzám, meg a  véleményemhez.
 Olvastam egy könyvet, még mielőtt a Szürke ötven árnyalata ekkora sikerre tett volna szert. Maya Banks: Édes megadás c. könyvében a nő a szexen keresztül akarta magát vezettetni, aztán idővel rájött, hogy az életét akarja rábíznia  férfira. Hogy hozza meg helyette a döntéseket, legyen ő a ,domináns" fél, ne pedig a  kényelmes papucs, aki csak a  nő mögött áll a tűzvonalban, nem pedig előtte. Tetszett az a  könyv. Szerettem, és néhány helyen még hasonlóságot is éreztem a nő és magam között.
Nem vagyok az a  vezéregyéniség fajta. És azt hiszem megtaláltam a másik felemet, aki viszont az, aki elvezetget, aki segít választani, de meghagyja a szabad vélemény nyilvánításomat.
Viszont sajnos a hosszú szoknya már nem divat, a  bokák szabadon látszódhatnak, és a levelezést is felváltotta az e-mailezés. Szeretnék kapni egy kézzel írott néhány soros levelet....




2012. október 18., csütörtök

Szürkület...Szeretem...

A szürkületben van valami magával ragadó. Valami megfoghatatlan vágyakozás, kellemes sajgás szívtájékon. Mert még nem múlt el tejesen a nappal, de még az éjszaka is távol marad.
 Olyan kár, hogy csak néhány percig tart ez az időszak.  Szeretem az autók fényeit, a lámpák világítását, az árnyékokat,mikor az ég egyik fele kék, a  másik már csak homályosan emlékeztet arra, ott bukott le a Nap a horizonton. Utazáshoz való idő.
 Csak mennék, mindegy milyen céllal. Ilyenkor szívesen elszívnék egy parázsló végű cigarettát, meginnék egy forró teát, vagy ücsörögnék egy padon. Az élet egyik apró öröme számomra ez a pár perc. Valamilyen okból varázsos számomra.
Csak tartana tovább annál röpke időnél. Jó ez... Kellemes...néhol keserédes...de valamiért elmaradhatatlan... Mert ez teszi az életet széppé. A különösen megbecsült pillanatok, mint egy pillantás, egy illat, egy utazás, egy érintés...vagy a szürkület, ami ad valami megfoghatatlant. Amire mindig is szeretettel gondolok...

2012. október 15., hétfő

Enrique, bakancs meg minden ami ma volt...

Oldalak kézzel írva...begépelve majd kinyomtatva. Azt hiszem ennyi kell egy cseppnyi boldogsághoz. Fogni a kezemben a még meleg, frissen nyomott lapokat, figyelni a fekete betűket, néhol a hibákat. Aztán elolvasni a főiskolán ülve a hideg kövön, várakozni, gyomorremegni valami furcsa rossz érzéstől, majd föl-alá sétálni, bambáskodni, eltévedni... Kis kudarc, de még nem is az én hibám, hogy Enrique egyenlőre csak szép, de nem okos.
Holnaptól remélem már az inntelligenciája is szárnya kap...( Ő a laptopom, félre ne értse senki, hogy egy latin szappanopera hősszerelmeséről van itt szó!) Meg helyet kell csinálni Rozinak (na ő egy másik laptop, remélhetőleg összemelegednek Enriquével :D).
Órán persze megint nem voltam ...Kezdem magam eltévelyedett báránykának érezni, hogy ilyen sokat lógok mostanában. De ez a nap, meg valószínűleg a holnapi, -hogy Enrique jól legyen,- nem az én lustaságomból fakad, hanem a körülmények hozták így, hogy van jobb dolgom is, mint bent ülni a tanteremben...
De, fáj a fejem...Mintha egész nap kezenálltam volna. Alig kapok levegőt, köhögök, néha még a mellkasom is belesajdul...De csak túlélem... Ma vettem észre először, hogy az ablakom előtt növekedő pampafű deres volt. Igen azt hiszem harmat van nyáron, dér meg télen :D
Mlég a közelgő Zh sem zavar, bár lehet érdekelhetne az a nyomorult két kredit... Ha lehetne, biztos nem venném fel még egyszer a finnt... De ilyen a szerencsém...hogy harcoltam érte, aztán most meg kiderült, hogy vacak egy nyelv.
Szeretném hogy egy nap hosszab legyen, mint amiylen valójában. Az a 24 óra szinte semmire sem elég.
Sajnálom a rozsdaszínű cipőt amit végül nem emrtem megvenni...valahogy csak megbarátkoztam volna az orrával.... :D Úgy érzem, vissza fog húzni érte  a szívem, csak legyen még meg az a darab, ami nekem kell... Örültem  a mai napnak, holnap pedig nagyon fogok szorítani, a kezem 7 órától cikkben lesz... Meg remélem holnap már Enrique elkezdheti velem teljes életét :D


,,Folyton arról beszéltem, hogy író leszek, könyveket olvastam az írásról és részletesen elképzeltem íróként az életem. Mindent csináltam, kivéve írtam… Végül leültem és nagyon komolyan elgondolkodtam arról, pontosan mi is kell ahhoz, hogy író legyek. Arra a következtetésre jutottam, hogy egyvalami feltétlenül szükséges: írni."
(Kate DiCamillo)

2012. október 12., péntek

,,Építkezés" lépésről-lépésre

Mikor először kezdtem el írni egy történetet, már akkor is csak éjjel tudtam működni ilyen téren. Kizárólag akkor jöttek a szavak, az ötletek, a történet apró elemei. Ez ma sincs másként. Takaró alatt a lábam, kezemben papír és toll.
Azt sem tudtam mit kezdek el írni tegnap este, csak egy ember volt meg, semmi más. Aztán csak jött sorra minden. A nevek, a  helyszín, a bajok, a szereplők. Végül azon kaptam magam, hogy szeretném befejezni, mint egy novellát. Csak írtam, és most is kedvem van hozzá, hogy folytassam, majd bevigyem a gépre, megformázzam úgy, ahogyan azt illik, és kinyomtassam, hogy lássam valami kézzel fogható jelét annak, csinálok is valamit. Befejeztem valamit.
Szeretem ha megkriztizálják azt, amit írok. Abból lehet építkezni, lehet továbblépni. Azt mondtam Babrikomnak, hogy akkor fogok tudni jól írni, ha olyan mondatok születnek az ujjaim alatt, mint hogy ,,itt leszek, ha elmúlik a tél"- ez egy mindent eláruló mondat. Bele van sűrítve szinte egy élet. De lehet én szeretek mindenbe többet látni, mint ami. Mégis van egy olyan érzésem, hogy ez a mosolygós boldog szám, valójában igazán keserédes. Talán a keserűség még nagyon arányban is van, mint az édesség. Mégis mindenki kedvesen emlegeti. Lehetséges, hogy én tévedek.
Előszerettel hangoztatják azt a ,,művészek" hogy csak fájdalomból lehet írni. Ebben van is igazság, meg nincs is. Akkor talán hajlamosabbak vagyunk észrevenni a hibákat, ha szenvedünk, de a boldogságban lehet meglátni az apró részleteket, a színeket, a gesztusokat, a szavak fontos jelentősségét. Azt hiszem, ez az, amiben nem érthetek maradandóan egyet
. Mostanában könyv-olvasás jött könyv-olvasás után. Egyszerűen megint építkeznie kellett a  fantáziámnak. Egészen az alapoktók kellett kezdeni, majd jöhettek a falak. Most valahol a tetőnél járok. Valami készülőben van. Vagy csak szeretném, hogy készülőben legyen? Hm... Talán.
De, szeretek írni. Jobban mint beszélni. Könnyebben is megy igazából, pedig világ éeltemben be nem állt a szám. Nem emlékszem, mikor változtam meg ennyire. Hol lettem más, mint amilyen voltam? Hová tűnt a magabiztosságom, amire olyannyira büszke voltam? Talán évek óta nincs meg. Ennek az építésénél azonban, még az alapozást sem kezdtem el. Valahol ott járok, hogy állok egy bolt előtt kígyózó sorban, hogy meg tudjam vásárolni a hozzávaló anyagokat. A sor pedig eléggé végeláthatatlan. Még csak át sem látok a fejek fölött.
De nem is ez a fontos, ezt a bejegyzést, egészen másnak szántam, annak, hogy szeretek írni. Jobban, mint valaha gondotlam. Már rég el kellett volna kezdenem.


,,Alig írnak bármi jót a befelé forduló emberekről. Ez már csak azért is különös, mert húsz íróból tizenkilenc befelé forduló. Azt tanították, hogy szégyelljük, amiért nem vagyunk társaságkedvelők. De az író feladata a befelé fordulás."
 (Ursula K. LeGuin)

                                                          .Itt leszek, ha elmúlik a  tél.

Csak figyelj! Nem biztos hogy azt hallod, amit gondolnak.

Fenemód érdekelne, ki mit gondol körülöttem. Néha fel-fel támad bennem ez az érzés, máskor elnyomom, igyekszem csak magamra figyelni, minden mást semmibe venni.
Most jó hogy nem vagyok emberek között. Nem kell alkalmazkodnom, mondhatok, godolhatok bármit, nevethetek feleslegesen, nem kell figyelnem milyen arcot vágok. Én csak másokon látom az igyekezetet, hogy boldog emberi kapcsolataik legyenek. Látom a kezdeti érdeklődést, a reménykedést, néhány esetben a fájdalmat.
Szerintem meg sem éri a szenvedést az egész procedúra. Persze még mindig bennem van a múltkori tüske, hogy nem mernek velem szóba állni az emberek, dehát ha ezt gondolják, akkor majd így is fogok viselkedni. Pont.
Nem vagyok kíváncsi az emberekre, még csak dühös sem vagyok. Talán túl hamar kiábrándított a  valóság, hogy a fajom nem olyan, mint lennie kellene. Feleannyira sem tökéletes, mint azt sokan gondolják.
Szeretem átlátni, mit művelnek egymással, mint marják meg saját barátaikat. Talán a kegyetlenség az, ami mégis vonz hozzájuk. Olyan hogy nem akarom nézni, a szemem mégsem tud elrebbenni a jelenetről. Nem hiába érdekelt a pszichológiai pálya... Legalább én értem mit miért teszek. A lányok tényleg bonyolultabbak, sokszor talán még gyűlölködőbbek is, mint a férfiak. Hm... Érdekes egyébként.
Ha lehetne, figyelgetném az emerket, de csak úgy, hogy ők ne lássanak. Először az arcvonásaikkal kezdeném, magamba vésném a ráncokat, a szeplőket, majd az alkatuk jönne, a ruhák. Szépen lassan haladnék befelé. Megfigyeném a szájakon kibújó szavakat, de leginkább a gondolataikra lennék kíváncsi meg arra, hogy hogyan éreznek. Kár hogy az annyira emlegetett médiumi képességem nem terjed ki arra, hogy gondolatolvasó legyek, hanem továbbra is csak az esőelőrejelzésnél stagnál...
ÉS tényleg észrevettem, hogy sosem fényképezek embereket...


2012. október 8., hétfő

Kitéptél belőlem egy darabot...

Eltűnt árnyalatok a vérszíntől a hamuig

Mi kell ahhoz, hogy az ember színe tüzes vérszínből egyszerű szürke legyen?  A recept roppant egyszerű, néhány perc alatt elérhető a kívánt hatás. Csipetnyi önundor, egy marék önbizalomromboló kritika, megfoghatalan rossz érzések, néhány váratlan halasztás. Csak ennyi. Tálalható hidegen, koszosan és émelyítően.
Jön hozzá a felfeltörő hányinger, az ajkak harapdálása, néhány árulkodó sós vízcsepp, meg a szokatlan ismeretlenség mikor a tükörből visszamosolyog a  tükörképed.
A mosoly erőltetett, szinte vicsorba torzul, a kezek ökölben, körmök vájnak a húsba. És nem érted.
Hol van az az 50 árnyalat, ami a könyvekben? Hol van az a sok szín, hol maradt el a hátad mögött? Vagy egyszerűen csak lekopott mint egy máz? Megette a rozsda, csak itt nem vörösen, hanem szürkén?
Talán.
Ilyenkor hiányoznak a jó szavak, eltűnik az édes cukormáz, de a helye még ott van, csak üresen. És hiába utálod az embereket, hiányzik hogy törődjenek veled, hogy ne mondják azt, kiállhatalannak hisznek, hogy egyszerűen megértség, mi zajlik benned.
Lehet túldramatizálod! Nőj már fel végre! Ne dramatizáld túl! 

2012. október 7., vasárnap

Csak ne bonyolítsd! Hagyd meg nekem egyszerűnek!

Szeretnék valami egyszerűt. Valami magától értetődőt és kedveset. Egyfajta emberi megnyilvánulást, amitől fontosnak érzem magam, vagy elfogadottabbnak, mint amilyen most vagyok. Kételkedem benne, hogy valóban létezik-e az egyszerűség számomra. Mindent túl bonyolulttá tesz a környezetem,még azt is, ami számomra egyszerűnek tűnik. Túlbonyolítják, összekuszállják, pedig az út egyenes előttük, talán csak néhány percbe telne végigjárni, pár percbe megvígasztani és azt mondani, nem lesz semmmi baj. Mert csak ennyire lenne szükségem. Tudni, hogy nem vagyok még reménytelen eset, van miért felkelnem holnap, nem csak azért hogy antropólógián haldokoljak 120 percig. Semmi kedvem hozzá. Alig várom már hogy meglegyen a saját gépem. Új világot akarok. Teljesen egyedit, amilyen másnak nincs. Akarom a sorozatokat, az előttem tornyosuló betűket, a  megírt pályázatokat, a hosszabb beszélgetéseket.

Lehet igaz az, hogy csak akkor írok, amikor valami nyomja a lelkem. Sokkal egyszerűbb szavakba öntenem, mint kimondanom. Félek hogy nem értenek meg, hogy kinevetik a kétségeimet. Nem vagyok bonyolult. Egyszerű vagyok, egyszerű vágyakkal és elvárásokkal, egyszerű élettel és egyszerű félelmekkel. Csak egy vagyok közületek. Semmi különleges.
Csak egy élet néhány évvel, nevetéssel és könnyekkel, a hiányolt hosszú sétákkal, tortareszelékkel, meg magányos estékkel, mikor nem merem kikapcsolni a tv-t. Ez van. Se több,se kevesebb.
Csak egy Viki...





,,a világom deformált. a centruma állandó."

Egyszerűen nehéz elfogadnom, hogy ilyennek látnak. Hogy nem mernek hozzám szólni, kimosolyognak, vagy egyszerűen tudomást sem vesznek rólam. Csak szeretném, ha bocsánatot kérnének mindenféle kacifántosság nélkül, úgy mint mikor az ember lemezteleníti saját magát. Nem vagyok kíváncsi a nevetésre, ami a szót kíséri, a  magyarázkodásra, vagy a sértett tekintetekre. Van mikor egyszerűen elég ennyi, hogy azt érezzem, vagyok valaki. Nekem is nehéz kimondani azt hogy sajnálom.De néha meg kell tennem, hoyg én is jobban érezzem magam. De mikor mellém kerülnek az emberek, megbántanak úgy, hogy talán nem is tudnak róla, egyszerűen kijelenetik, hogy nem mertek hozzám szólni, vagy féltek attól, hogy leharapoma  fejüket Ilyen helyzetekben jól esne valamiféle sajnálkozást látni a szemekben.Ehelyett kapok egy tüskét, és egy rovátkát, az önbizalmamat romboló dagadó démon falára, siket hozva neki aznapra megint. Aztán ott vagyok mint most, nem tudom eldönteni mit írjak, mit válaszoljak, mert tartok attól, hogy sok vagyok, tartok attól hogy ez az egész engem felemészt, nem fog maga mögött hagyni semmi mást, csak a nevemet, meg azt hogy nem kedvelnek.Nem akarok a kedvencetek lenni,csak valaki... Akire mosollyal emlékeztek, akire valamiféle jószívvel gondoltok. Építeni szeretnék. Elegem van a rombolásból.
Elegem van mindenből ami megfoszt a saját magam szeretetétől. Nehéz. Néha nem is kicsit. Most úgy érzem, hogy különösen.
Úgy szeretnék szavakat. Olyan igazán mélyről feltörő meg nem gondolt mondatokat, amik lehetnek csak az enyémet, amik nekem szólnak, rólam, és a tetteimről, hogy megért valaki, hogy lát bennem mást is a mogorvaságon kívül, aki emgérti, miért is vagyok oylan bizonytalan magamban. Hogy talán kinevethessem, vagy kizokoghassam magam mindenféle furcsa tekintet nélkül, és hogy ne érezzek mindezek után lelkiismeretfurdalást, hogy megtettem. Vagy hagy kapjak egy kis némaságot, nem kellenek a kutató tekintetek, csak néhány vigasztaló érintés. Nem akarok rejtett üzeneteket, megsemmisült gondolatokat, meg nem valósult ígéreteket.
Csak egyszerű dolgokat szeretnék, semmi nyakatekertet, vagy agyonbonyolítottat. Csak azt hogy az lehessek aki mindig is akartam lenni, de valahogy sosem sikerült. Vagy én nem hagytam, vagy mások.
Nem tudom, mit kellene változtatnom...

https://www.youtube.com/watch?v=iLHG52S_jGw

2012. október 2., kedd

Hm... utálom meggondolni, hogy mit mondjak. Szeretnék hangosan elárulni mit gondolok, megkérdezni amire kíváncsi vagyok, és csak érdeklődni... gyűlölök a nyelvembe harapni, hogy megtartsam magamnak. Mintha még egy kis reményem sem lenne ezután. Fura ez. Gyakran nem is értem, és csak tétlenül szemlélem, hogy meghunnyászkodom, hogy nem állok a sarkamra, csak sodródom a testekkel, nem a saját utamat járom, vagy ha igen, akkor ágakkal és gallyakal teszem tele, hogy akadályozzam saját magamat.
Hm... Nem is vagyok olyan erős mint gondoltam...



,,Fáradtam fekszem be az ágyba...szebb világot vártam...de mindhiába..."

Helló, helló...

Esik. Az eresz rozsdaette lyukain át néhány csöpp a  hajamba hullik. Fázom, de melegem van, sietek, de mégis ráérek.

Furcsa világ vesz körül.

Mikor az ismerősöktől csak egy sanda pillantást érdemlek, fejek fordulnak el tőlem, vagy mérnek végig kissé megvetően. Nem ilyen világba akartam beleszületni. Hát senkinek nem volt még eszében, hogy jobbá tegye, hogy ne csak elmenjünk egymás mellett, hogy ne legyünk lecserélve semmire és senkire, hogy ne a lustaság, vagy a keserűség mérgezze meg az emberi viszonyokat? Hát senki nem látja ezt?
Picit egyedül érzem magam. Még nem vörös zónásan, de már erősen áthajlik a  középső, kissé sárga árnyalatba. Hogy miért vagyok ilyen, halvány gőzöm sincs. Kicsit labilis fajta, gyengén idegeskedő,de kávégőzben szaglászó emberi lény vagyok,aki megbecsüli még az alig látható szeretetmotzsákat is. Felcsipegetem őket, elraktározom, hogy később eléldegáljek belőle. Akkor van baj, ha ezek lassan elfogynak. Ha már csak néhány marad benne a  zsebemben, és bepánikolok, hogy hamarosan az sem lesz. Újat és újat akarok, ha kell lehetetlen helyekről, könyvek poros lapjai között bújva, süteménybe fojtva vagy porban lépdelve. De szükségem van az utánpótlásra. Hogy a buszon, vagy a vonaton ne maradjak nélküle, hogy mikor hazaérek, legyen valami,amiből élhetek. Lehet túl bonyolult vagyok, nem tudom.
Néha egészen úgy érzem...
Kis várakozás időszak :)