Szeretnék valami egyszerűt. Valami magától értetődőt és kedveset. Egyfajta emberi megnyilvánulást, amitől fontosnak érzem magam, vagy elfogadottabbnak, mint amilyen most vagyok. Kételkedem benne, hogy valóban létezik-e az egyszerűség számomra. Mindent túl bonyolulttá tesz a környezetem,még azt is, ami számomra egyszerűnek tűnik. Túlbonyolítják, összekuszállják, pedig az út egyenes előttük, talán csak néhány percbe telne végigjárni, pár percbe megvígasztani és azt mondani, nem lesz semmmi baj. Mert csak ennyire lenne szükségem. Tudni, hogy nem vagyok még reménytelen eset, van miért felkelnem holnap, nem csak azért hogy antropólógián haldokoljak 120 percig. Semmi kedvem hozzá. Alig várom már hogy meglegyen a saját gépem. Új világot akarok. Teljesen egyedit, amilyen másnak nincs. Akarom a sorozatokat, az előttem tornyosuló betűket, a megírt pályázatokat, a hosszabb beszélgetéseket.
Lehet igaz az, hogy csak akkor írok, amikor valami nyomja a lelkem. Sokkal egyszerűbb szavakba öntenem, mint kimondanom. Félek hogy nem értenek meg, hogy kinevetik a kétségeimet. Nem vagyok bonyolult. Egyszerű vagyok, egyszerű vágyakkal és elvárásokkal, egyszerű élettel és egyszerű félelmekkel. Csak egy vagyok közületek. Semmi különleges.
Csak egy élet néhány évvel, nevetéssel és könnyekkel, a hiányolt hosszú sétákkal, tortareszelékkel, meg magányos estékkel, mikor nem merem kikapcsolni a tv-t. Ez van. Se több,se kevesebb.
Csak egy Viki...
Lehet igaz az, hogy csak akkor írok, amikor valami nyomja a lelkem. Sokkal egyszerűbb szavakba öntenem, mint kimondanom. Félek hogy nem értenek meg, hogy kinevetik a kétségeimet. Nem vagyok bonyolult. Egyszerű vagyok, egyszerű vágyakkal és elvárásokkal, egyszerű élettel és egyszerű félelmekkel. Csak egy vagyok közületek. Semmi különleges. 
