Mi kell ahhoz, hogy az ember színe tüzes vérszínből egyszerű szürke legyen? A recept roppant egyszerű, néhány perc alatt elérhető a kívánt hatás. Csipetnyi önundor, egy marék önbizalomromboló kritika, megfoghatalan rossz érzések, néhány váratlan halasztás. Csak ennyi. Tálalható hidegen, koszosan és émelyítően. Jön hozzá a felfeltörő hányinger, az ajkak harapdálása, néhány árulkodó sós vízcsepp, meg a szokatlan ismeretlenség mikor a tükörből visszamosolyog a tükörképed.
A mosoly erőltetett, szinte vicsorba torzul, a kezek ökölben, körmök vájnak a húsba. És nem érted.
Hol van az az 50 árnyalat, ami a könyvekben? Hol van az a sok szín, hol maradt el a hátad mögött? Vagy egyszerűen csak lekopott mint egy máz? Megette a rozsda, csak itt nem vörösen, hanem szürkén?
Talán.
Ilyenkor hiányoznak a jó szavak, eltűnik az édes cukormáz, de a helye még ott van, csak üresen. És hiába utálod az embereket, hiányzik hogy törődjenek veled, hogy ne mondják azt, kiállhatalannak hisznek, hogy egyszerűen megértség, mi zajlik benned.
