2017. szeptember 2., szombat

Insta

Minden ember életében akadnak szadista pillanatok. Valakinek csak annyi jut, hogy végignézi, ahogy egy szúnyog a vérét szívja, más meg éveket "szív végig" egy kapcsolatban vagy egy munkahelyen. Mindannyian arra vagyunk rendelve, hogy keressük az utunkat meg önmagunkat, és közben próbáljunk meg nem minden második lépésnél hasra esni. Pedig valljuk be őszintén, gyakran inkább maradnánk a földön, mint hogy újra feltápászkodjunk! Az elmúlt években számtalan különböző emberrel találkoztam. Voltak köztük zsenik és ostobák, tehetségesek és kóklerek, egyediek és másolatok. De csaknem mindenki mesélt arról, hogy valamiért meg kellett küzdenie. Még ha nem is szavakkal mondta el, a tekintete egyszerűen elárulta.
A rosszabb napokon azzal szadizzuk magunkat, hogy mások élete tökéletes. Hogy az Instagram-on látott roadtrip-ek, meg tökéletes reggelik között már nem is férnek meg a problémák. Aztán érezzük a nyomást, hogy nekünk is valami hasonlót kellene érezni, és közben nem olyan ronda gondolatokkal tenni tönkre a napot, mint hogy elfelejtettük levinni a szemetest, így a csirkemell cafatai reggelre biztosan büdösek lesznek. Vagy hogy már megint elfelejtettük kinyitni a postaládát, pedig már biztosan benne van a Telenor-os felszólító... Egyszerűen ezekben a tökéletes világokban nincs helye ilyesminek. Épp emiatt érezzük azt is, hogy nem lehet rajtunk egy gramm felesleg, és számoljuk a kalóriákat még a diétás joghurt papírján is. Elvégre Kylie Jenner egész nap nem eszik ennyit... Az általunk betermelt éjszakai chips-ek meg a bűntudat sötét bugyraiba kerülnek.
Olvassuk nap mint a magazinokban megjelenő ilyen irányú felméréseket, és valahol mélyen magunkban mi is tudjuk, hogy ezek csak kirakat-életek, mégis minden nap, ébredés után és lefekvés előtt irigykedve tekerjük végig a hírfolyamunkat. Szadisták vagyunk, mondom én!
De vannak napok, amikor egy szakadt melegítőben, melltartó nélkül ugrándozunk a lakásban és közben a szekrénybe rejtett gumicukorra gondolunk, meg arra, hogy este egy hosszú film nézése közben még azért is befaljuk bűntudat nélkül! Ezeken a napokon kisétálunk az erkélyre borral a kezükben, levesszük a zokninkat, és élvezzük, ahogy a meztelen talpunk alatt szinte éget a hideg esővíz. Ilyenkor tárjuk szét a karunkat, és fordítjuk az esőbe az arcunkat, miközben valami nevesincs rockbanda alattunk épp élete koncertjére gyakorol.
Azt hiszem jobb volt régen, mikor még csak a lány-magazinokhoz tudtuk magunkat mérni, de próbálom úgy felfogni, hogy ez is egyfajta motiváció. A művészetben meg a munkámban legalábbis mindenképp. A többire meg...? Épp úgy megpróbálok nem gondolni, mint ahogyan eddig is.




3 megjegyzés:

  1. Szerintem mindenki a könnyen megszerzett jólétre, jól létre hajt, mert azzal nem kell dolgozni. Az egy másik kérdés, hogy valamilyen szinten, mindenki csinál valamit azért, mert ott tart, ahol. Csak ugye, az oda vezető utat nem látjuk, csupán a végeredményt. A tökéletes világ az akaraterőnek kínál fel egy kiskaput a könnyebbség felé. Gondolok arra, hogy nekiállhatok keseregni, mert ő olyan, ő ott van, ő ezt csinálja, a másik amazt, én meg csak pörgetem a hírfolyamot. Zsigerileg kellene átprogramozni az ember agyát, hogy akarja is a változást az életében, ne csak szöttyögjön a telefonja túloldalán. Úgy gondolom, minden mazochizmusnak a melegágya ez.
    Mondjuk, számomra az is érdekes, hogy nem mindegy, kinek az életét nézzük végig. Vannak, akiknek sem a boldogságára, sem a szomorúságára nincs reakció, míg másoktól elvárják az örök mosolyt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Abszolút egyet kell értenem veled. Idő kellett hozzá, míg megtanultam nem mindig összehasonlítgatni magam azokkal az emberekkel, akik kívülről tökéletesek. ma már igyekszem olyanokat követni, olvasni, akik inspirálni, és arra ösztönöznek, hogy tegyek a saját boldogságomért. :)

      Törlés
  2. Több témát is felvet a poszt. Pl. hogy könnyebb irigykedni, szájat húzni, mint megcsinálni, amit a másik elért. Sokan csak a végeredményt akarják, a hozzá vezető sok munkát, lemondásokat nem. Cserélni sem szeretnének életet a másikkal, csak a jó dolgokat szeretnék. Ez az egyik, a másik meg, hogy miért bánt minket más tökéletes instaképe? Hát jobb vagy rosszabb nekem attól, hogy a másik lefotózza a vadiúj cuccát és felteszi? Ha elégedett vagyok magammal, akkor nem vált ki ez belőlem negatív érzelmet, nem?

    VálaszTörlés