Előttem az asztalon papírzsepi hever ráncoktól gyűrötten.
Szorongattam néhány percig, pedig a tüsszentés utóhatásai már rég elmúltak.
Böngésztem közben az Országgyűlés működését, amit valamikor kitéve-betéve
tudtam, de azóta a sok év alatt egyszerűen kiment a fejemből, majd lazításként
pedig pletykára éhesen vetettem magam egy Pussycat Dolls hírre, miszerint mind
kurválkodott a siker érdekében. Nagyon meglepő…
Holnap kezdek az új munkahelyen, és csak reménykedni tudok,
hogy ez is olyan lesz, mint a biciklizés: hogy nem felejtettem el, amit eddig
tudtam. Annak mindenképp örülök, hogy újból hordhatom termoszban a kávét, meg
lesz értelme ruhákat vásárolnom, hogy látni fogom, hogyan fordul télbe a város
és megismerhetem a környéket. Félek, persze, mint mindig, de eddig is
átvészeltem valahogy a nehézségeket, remélem most is így lesz.
Szeretnék újra látni valamit a kezem után, mert a marketing
minden energiámat lecsapolta. Megnyirbálta az önbecsülésemet és rengeteg
csalódást okozott. Pont, mint egy rossz kapcsolat, nem igaz?
Most energikusnak érzem magam, és örülök, hogy
visszacsöppenek abba az életbe, ahol minden nap írni kell, akkor is, ha a Múzsa
házon kívül tölti időt. Bízom benne, hogy sokat fogunk utazni. A forgatásokban
mindig imádtam az elsuhanó táj bámulása közben megtervezni, mit is vegyen fel a
kamera, vagy mit kérdezzek. Félek, mert a közélet nem az én asztalom, hiszen
eddig inkább voltam a művészetek és a kultúra melengető ölében. A politika
rideg, komor, bár szükséges, épp ezért úgy érzem, még az ismerkedő fázisban
állunk, ő meg én.
Új kezdet ez. Tudat alatt új, rövidebb hajjal, amit már most
imádok. Remélem, a munka is ilyen lesz. Nagyon szeretném megtalálni a helyem,
ahol egy-két hónap után nem unom el magam, hanem élvezem azt, amit csinálok.
Y-generációs probléma lehet ez talán, nem tudom, de ma úgy fogok lefeküdni,
hogy holnap nagy nap vár rám.
