2012. november 30., péntek

Vonalkód egy tarkón

Néha úgy érzem, én rombolom le a saját magam által felépített világot. Mintha én lennék a kéz, ami a téglákat egymásra pakolja, és a kőtömb, ami berobban az ablakokon, ledönti a falakat. Magam elé görgetem az akadályokat. Lehet megint csak jön ez a fura periódus, mikor meggondolatlan vagyok, és nincs kedvem semmihez. Valahol út közben elvesztettem a célokat, amiket meg akartam valósítani. Visszamehetek még értük? Vagy már késő, és találnom kell újakat? Valahol a kettő között állok. Sokszor nem értem, mit hogyan kellene csinálnom, hogy a legjobb legyen. Biztos nem vagyok ezzel egyedül... Lehet velem van a baj. Talán én vagyok túl naiv, meg hiszékeny. Talán túl kellene lépnem ebből az írás dologból, és meghagyni egyszerűen csak egy blognak, meg néhány kósza mondatnak. De olyan nehéz lenne. Mintha ki akarnék tépni a testemből egy darab húst, vagy az izmokat, amik tapadnak a csontra, és nem akarnak engedni az erőnek. Ez lenne a reális. Ha keresnék magamnak valami ésszerűbb szakmát, és hagynám az egészet. De nem megy. Mert annyira az életem része lett, hogy nem tudom eltépni magamtól. És nem is akarom igazán.
Nem akarok túl kevés lenni, vagy túl sok. Az akarok lenni, ami nélkül nem lehet élni, amire szükség van, mint a levegővételre. Belém van kódolva, hogy társas lény legyek. Nem akarok probléma lenni. Inkább a megoldás. Vagy a szeretet. A béke. Egy remegő gyertyafény, amit megóv két tenyér a szélfúvástól.



2012. november 28., szerda

Áll felemelve, szemek az arcokon

Egész héten sétálok. Hétfőn még volt társaságom, kedden, és ma már nem. Fülemben a füles, R.E.M. duruzsol csendesen, hol hangosan. A város fényei lassan kigyulladnak, az árnyékok elterpeszkednek a járdán, autók fényszórója világít meg mindent. A reklámtábla villog megállás nélkül. Mintha villámlana. Az egyik lámpa égője is haldoklik. Minden szép.
A fejem kitisztul, megnyugszik bennem valami, ami a zaklatottságot hozza ki belőlem. Már az sem érdekel, hogy nem tudok glosszát írni, és hogy a jegyzetem is inkább tárca, mint jegyzet. Majd írok helyettük jobbat, letisztázottabbat. Hiába érzem, hogy a feszültség nő bennem megállás nélkül, séta közben elpárolog minden. Képzem magam. Egyre több embert nézek meg, keresem a tekintetüket. Hiszen végre fel kell szegnem a fejem, nem süthetem le folyton a  tekintetem, ha elmegy mellettem valaki! Ahogy így kísérletezek, látom, hogy rengetegen csináljak azt amit én. A járdát nézik, próbálják kizárni a várost. Meglepődtem ezen. Azt hittem csak néhányunknak van hasonló problémája. Vagy ezt hívták a költők olyan előszeretettel elidegenedésnek?
Mostanában titkon szoktam gonoszkodni kicsit. Tesztelem, mennyire tudok arrogáns lenni. Általában a nőket szúrom ki. Azokat, akiktől egyébként kisebbségi komplexusom van. Aztán csak húzok egyet a számon, ha néznek, vagy megemelem a szemöldökömet. Ha pedig adódik rá alkalom, egész egyszerűen bevágok eléjük, mikor szállnak fel a buszra. Hát ma ez nem jött össze teljesen, de a vörös hajam, meg a ,,boszorkányság" -.-" nem hagyott el :P A lány 12 centis tűsarokban megbotlott egy kavicson felszállás közben, és panaszos jajgatás közepette nagy nehezen feltápászkodott a lépcsőkön. Aztán a buszon hangosan, gesztikuláltan beszélt, hogy ellensúlyozza botlását.
Érdekes volt látni, hogy nem is olyan tökéletesek ezek a nők, mint ahogy azt általában gondolom.
És hogy gonosz vagyok-e?
Mégis ki nem az?



2012. november 22., csütörtök

Nők=Bonyodalom

Mi mindent túlbonyolítunk. Nem könnyű a nők élete srácok, higgyétek el. Állandóan hagyni, hogy motoszkáljon az agyunkban valami gonosz kis kétség, hogy nem vagyunk nektek elég jók, vagy hogy túl sok belőlünk. Mindig van valami aktuális, ami miatt törhetjük a fejünket, meg agyalhatunk órákon át, pedig sokszor ok nélkül van az egész hercehurca odabent.
Sosem tudjunk jól nézünk-e ki nektek, megfelelő-e, ahogy viselkedünk veletek, nem szeretnétek-e szajhásabbat, vagy finomkodóbbat magatok mellé...
Az állandó bizonytalanság miatt jön ki sokszor, az általatok oly' szívesen emlegetett ,,hiszti". Ami csak abból ered, hogy megcsappant az önbizalmunk, hogy magunkkal szemben érzünk valami zavart. És szeretnénk, ha biztosítanátok róla minket, hogy ,,nem szívem, nem akarok se kurvásabb, se kényesebb barátnőt". Sokszor csak ennyi kell. Vagy egy ölelés, és kész és a kis gonosz szörny a fejünkben, már el is kotródik egy időre.
Ha ez kicsit várat magára, olyankor más eszközökhöz folyamodunk, hogy megnyugtassuk magunkat. Egy tűsarokhoz, egy új szemceruzához, csokikhoz meg cigihez... Ezek mindig jó módszerek, higgyétek el nekünk!
Na meg jönnek a ,,Sex és New York" részek, hogy érezzük, nem vagyunk egyedül az univerzumban, hogy a nőtársadalom 99,9%-a olyan mint mi vagyunk. Ez valahogy nyugtatóan hat.
De persze ti hamarabb el tudjátok ezt a rossz érzést mulasztani. Egyszerű a képlet. Ölelés+Csók+Szeretet kimutatása=Női kiegyensúlyozottság 
Minden nőnek kell egy Dzsudzsu csoport, egy ,,nőegylet" a barátnőivel. És minden nőnek kell egy Mr. Big, aki után sóhajtozhat, idegeskedhet, meg elepedhet.
Nektek, kedves férfiak, csupán egy dolgotok van: hogy megértsétek, milyen nehéz nőnek lenni, elfogadni a szeszélyeinket, és hagyni, hogy néhanapján kihisztizzük magunkat.
Aláírás: Női Társadalom 99,9%-ának egy tagja


2012. november 21., szerda

Zakatoló, csendes agy

Bájos akarok lenni, elbűvölő, és ellenállhatatlan. Jól akarom érezni magam a bőrömben. Akarom azt a ,,semmi gondom a külsőmmel- nő" érzést. Hogy ne tudjon magán uralkodni, hogy eltátsa a  száját, hogy halljam a szavakat csak önkéntelenül feltörni, mielőtt meggondolná.

Ha olvasok, akaratlanul meg lehet állapítani, hogy az író nő volt, avagy férfi. Egy nő leírja, amit legszívesebben hallani akar. Kivetíti azt a főhőseire. Leírja, hogy hogyan szeretne kinézni, mit tart ellenállhatatlannak.
Férfi esetében bonyolultabb a  helyzet. Ott általában a racionalitás talaján tudunk maradni, mi olvasók és az író is egyaránt.

A nők szeretnek mindig mindent túlbonyolítani, szenvelegni kicsit, vagy tündökölni egy férfi figyelmének kitüntető középpontjában. Egy nő, csak egy férfi oldalán tud maradéktalanul kiteljesedni. Ellenkező esetben nem tudok miről beszámolni, mert ha előző életemben pasi is voltam, nem vagyok képes visszaemlékezni.

Megint rám tört az olvasási láz. Meg a jó filmek iránt vágy. Agyalok valami eddig ismeretlen békés módon, ami nem szomorít el. Inkább megnevettet. Nem értem... Annyira jó most. :)

Egy azonban biztos. Soha nem fogok tudni megtanulni glosszát írni, még Ondernek sem. Nincs hozzá elég humorom, és az iróniára való hajlamom az írásban egyenlő a nullával...

Még pár oldalt olvasok. Csak néhány percet. Vagy csak egy rövidke kis fejezetet. Holnap csak délután lesz órám, így legalább ki tudom magam pihenni. Mostanában álmosabb vagyok a kelleténél. Az energiám vészesen fogyatkozni kezdett, bár nem szívesen vallom be. Beterveztem egy nyugodt hétvégét. Ágyban fetrengéssel, sötéttel, filmezéssel, és hosszú-hosszú alvásokkal. De már alig várom a jövő hetet. Hogy ne aludjak sokat, hogy  nagy párnát ki kelljen venni a fejem alól, mikor aludni készülök, na meg a fekete táskát a sajátom mellett...

2012. november 20., kedd

Deep in Love

Néha úgy érzem, a boldogságom nem tud megférni egyetlen egy helyen. Ki akar törni, én pedig hagyom. Méghozzá nagy örömmel. Nem is értem, eddig hogy nem vettem észre, hogy valami...valaKI hiányzik az életemből.
A bőröm bizsereg a néhány kedves szó hallatán, a pupillám kitágul, még a szívem is nagyobbakat dobban, mint ahogy szokott. Egyszerűen fürdőzöm a pillanatban, a gyöngédségben, amit a ,,viharban" felfedezek. Nevetésem szélesebb, és hangosabb, mint azt valaha el tudtam képzelni.
Most még a távolság sem zavar. Mert tudom, hogy véges. Érzem, hogy nem vagyok egyedül, mégha a szobámban rajtam kívül nincs is senki. Mert Ő készül hozzám, a gondolatiban fel-felbukkanok, és ez a legnagyobb dolog, amit csak kívánhatok.
Nem érzek hiányt. Mintha minden rés be lenne tömve. Mintha nem lennének hiányzó elemek a puzzle-ban. A kép élesen, és édesen rajzolódik ki előttem. Azt hiszem ezt hívják hiány nélküli boldogságnak. Valami megfoglmazhatatlan békesség vesz körül melegen, mint a legpuhább bársony.
Várok... Várakozás időszak... De még ez is édes.
Még mindig nem múlt el a gyomorremegés meg a lábreszketés. Egyszerűen imádom, hogy agyalok, mit vegyek fel, mit csináljak a hajammal, hogy valami elismerést váltsak ki. Szeretek szeretve lenni...
Várom a havat, a forralt bort, a kürtős kalácsot. Várom hogy kezemben tarthassam a csomagolópapírt, hogy halljam hogy zizeg, miközben körbetekerem a meglepetésen. Várom a holnapot, a holnaputánt... a többi napot. Nem érzek félelmet.
Köszönöm. 

                                                 Deep in Love...

2012. november 19., hétfő

Figyelemszétszóródás, szarkazmus tábla

Megint rám tört valami megfejthetetlen érzés a szalagavatón, ahogy néztem a táncokat, hallgattam a magyar népzene pattogó ütemét. Mint az ostorcsapás. Ilyenkor mindig elfog valamiféle értelmetlen vágyakozás, és nem találom a  forrását. Lehet ez inkább az elragadtatottság, vagy a boldogság különleges keveréke. Mindenesetre megszorongatta a szívem, az egyszer biztos.
A tömegtől szerencsére, még mindig borzasztóan irtózok. Már kezdtem azt hinni, hogy elvesztettem ezt a ,,nagyszerű" tulajdonságomat. ( SZARKAZMUS tábla kötelező...) De úgy igazából büszke voltam. Hogy nem egyedül érkeztem, hogy hallgattam a viccelődést a fülembe sutyorogva. Jó volt.
Hogy miért köszönök még azoknak is akiket utálok? Mert ilyen vagyok. Gyakran csak a meglepetés ereje az, ami miatt automatikusan mosolyt csikarok az arcomra. Mint azon a délutánon. Ilyenkor megbánom, hogy nem figyeltem jobban, így nem vérteztem magam fel gőgösen, büszkén, hogy nem érkeztem előkotorni a lebecsmérlő arckifejezésem. Nem érkeztem a fejemet magasra emelni, mégsem bír annyira meghatni ez a dolog, mint amennyire régen tudott. Lehet elmúlt belőlem ez a lázadni akarás, és elég, ha csak a szeretteimnek megfelelek. Mostanában jobban szeretek azzal foglalkozni, mi a helyzet velem, meg a legfontosabb dolgokkal. Szelektálok, szétszóróm a figyelmemet, ahogy Kukla tanár úr mondta.
,,Az is túlélés, ha minden alkalommal átjutok épségben a zebrán"- azt hiszem holnap reggel ez fog az agyamban zakatolni a főiskolánál, meg a buszvégállomáson. Tetszett ez a mondat. Még ilyen apró dolgot, mint ezt a pár lépés is lehetne sikernek elkönyvelni. Egy csepp boldogságnak.
Most pedig jöhet egy Agymenők rész, a drága Sheldonnal, vagy egy hosszabb film, még kitalálok valamit.
Kedvem lenne egyszerre ezer dolgot csinálni. Ézem a késztetést, de fáradt is vagyok. Ez a korán kelés kikészít...
Ti pedig holnap... csak ügyesen a zebrákon ;)




2012. november 14., szerda

Én így tanulok élni...

Néha annyira görcsösen akarunk valamit, hogy az egyszerűen még csak direkt sem sikerül. Mint a süti kiborítása a tepsiből. Lazán, könnyedén kellene vennünk mindent, ami csak jön sorban. Nem meghátrálni, nem megijedve lehunyi a szemünket, hanem bátran megfordítani azt a tepsit, aztán vagy kijön a tészta egészben, vagy sem. Az sem baj, ha darabokra törik, úgy is finom. Úgy talán még érdekesebb lehet, mint egyébként. Vagy lehet hogy szebb az a mézeskalács, amin remegnek a vonalak, mint amin szálfa egyenes minden vonás.
Sokszor a hibáktól szépek a dolgok. Még javítani is kár. Lehet hogy egy fotó évekkel később úgy lesz nagyszerű, hogy belelóg egy fél hüvelykujj, egy kép tökéletessé válik néhány véletlenül ejtett paca miatt.
Rossz hogy több dolgon görcsölök, mint kellene, de igyekszem ezen változtatni, és már több mint kilenc hónapja azt hiszem sikerült ezen valamelyest javítani. Például haza merek jönni sötétben, megszerettem a vonatozást, el merek menni a vasútállomáson a mosdóba. Egyszerűen tudom, hogy a bénázásaim, meg a spontánság miatt olyan gyönyörű sok dolog. Mint néhány balul sikerült tánclépés egy dombtetőn a sötétben, vagy a fagyott lábujjak a tél közepén hajnal fél ötkor. Ezekre ezért emlékszem... Mert nem számítottam rá.
Szerintem butaság, ha valaki nem szereti a meglepetéseket. Dehogynem. Mindenki rajong értük, csak sokan azt érzik, hogy nem tudják hogy kimutatni az efelett érzett boldogságukat és örömüket. Pedig elég egy hálás mosoly, egy felgyorsult szívritmus, néhány köszönő szó. Hiszen minden olyan végtelenül egyszerű.
Szeretem azt, ahogyan most tanulok élni. Ahogy most tanít Ő. Szeretek szeretni, és szeretve lenni. Szeretem az elhallgatott szavakat, a titkos mosolyokat, az aranyhal-marcipánt az asztalomon, meg a májusfa apró rönkjét a polcomon...
Ahogy végignézek a bejegyzéseimen, azt veszem észre, mostanában nem vagyok szomorú, vagy ha igen, akkor sem olyan mértékben, mint régebben. Azt hiszem D. megtanított arra, hogy ne vegyek mindent olyan komolyan, mint ezelőtt tettem. Úgy érzem, jó hogy irányít, hogy terelget, azon a szerető módon.
Alig várom a holnapot. Még az esti buszozást is, mert az ablakon a gyalogos utat fogom lesni az éjszaka sötétjében...
Most körülbelül mindenem fáradt a műszak után, de még így is fülig ér a szám. Ez pedig egy roppant egyszerű bejegyzés lett, úgy gondolom. Nem akartam sem túlcsavarni, sem rejtett mondanivalót belecsempészni, amiből tanulni lehetne. Csak meg szerettem volna hagyni ezt a mostani hangulatomat abban a nemes egyszerűségben, amilyennek most érzem. Olyan ez, mint egy tisztán fényben úszó szoba, ahol a sarkokban is világos van, ahol remeg a gyertyafény, és semmi leplezett gondolat nincs.  

2012. november 10., szombat

Levetett ruhák

Az érzéseket úgy vetem le magamról, mint a ruhákat. Váltogatom, kiegészítem néha, összefestékezem, pacát hagyok rajta a meggylekvárral, majd szennyesként egy ládába dugom. Aztán vagy elfelejtem kimosni, vagy nem. Kikötöm egy szárítókötélre, denevér alakú csipesszel fogatom oda, hogy ne fújja el a szél, magasra kötöm, hogy a kutyám ne vihesse el.
Hagyom, hagy égesse a Nap, vagy hagy áztassa egy kis eső. A kedvemtől függ. Csak egy ócska levetett ruha, amit én tettem olyanná, ahogyan most lóg a szárítókötélen és vár, hogy mikor hozom be összehajtogatni, vagy mikor viszi magával valaki. Vannak ruhák, amiket többé nem akarok viselni, így kidobom, vagy elajándékozom, hagy érezze kicsit más is.
Mostanában eltettem télire a szomorúságot, és elővettem a boldogságot. Nem is értettem soha, miért van az, hogy a művészek attól érzik magukat művésznek, hogyha szenveleghetnek. Nekem ez nem jön be valahogy. Nem szeretek boldogtalan lenni, és nem is vagyok az.
Persze az emberundor megvan továbbra is. Az egy elég elhasznált ruha már. Csupa rojt a széle, néhány helyen már ki is szakadt, ahogy beleakadtam a kerítésekbe, vagy néhány téglába, ahogy lehúzódtam az útról. Hogy ,,szánalom nyalogatja-e a cipőm talpát"? Babrikom nagyon találóan fogalmazott. Nekem nem a cipőmet nyalogatja, hanem már a nyakamig ér, lassan ellep. Napról napra több ember iránt érzem.
A szánalomtól valahogy erősebbnek érzem magam. Büszkébbnek, többnek, mint ami egyébként vagyok. Szóval eléggé vigyázok rá.
Azt mondtam Batmannek, hogy nem kell összezsugorítania a szívét, csak tegye páncélszekrénybe, majd én megőrzöm neki, míg oda nem adja valaki arra érdemesnek. Hát emellé a dobogó kis csoda mellé beteszem ma este a szánalmat. Hogy meglegyen, elővehessem, ne tűnjön el, mert vannak dolgok, amikre mindig emlékeznem kell. A legtöbb a szánalommal függ össze. Attól lehet erőssé válni.
Ritka, ha szánakozom. De talán ez nálam az egyik legrosszabb érzés, amit ember kaphat. Általában együtt jár az undorral.

Mégis csak egy kis részemet foglalja el, még úgyis, hogy tegnap a munkahelyen annyira rám tört, mint már nagyon régen.

Azt hiszem D. jó hatással van rám. Nyugodtabb vagyok, bár nem tudom, tudja-e, milyen zavaros a viselkedésem, ha nincs mellettem. Szeretem hogy azt érzem, vigyáz rám. És hogy a szánalom eltűnik, ha lopva ránézek, mert nincs más olyankor bennem, csak az a sóvárgó szeretet... és ez minden más érzést megszűntet.
Ez az érzés nem egy ruha. Inkább egy gyűrű, hatalmas nagy gyémánttal, meg platina fogattal. Olyan, amire az ember egész életében vigyáz, hogy oda ne üsse valaminek. És a legfontosabb, hogy ha jól tudom, a gyémánt a legerősebb anyag a világon.
Törhetetlen...




,,Találd meg a fényt a gyönyörű tengeren,
A boldogságot választottam.
Te és én, te és én
Olyanok vagyunk, mint az égen a gyémántok.

Látom, egy hullócsillaggal van dolgom,

Jövőkép ecstasy-ból.
Mikor velem vagy, élek
Olyanok vagyunk, mint a gyémántok az égen.

Tudtam, hogy rögtön azokká válunk majd,

Oh, rögtön.
Első látásra elhagyott az energiám, amit a nap sugaraitól kaptam.
Láttam az életet a szemeidben."
     (Rihanna:Diamonds)

2012. november 7., szerda

Bu-bu-bu-bu-buborék

 
Talán ezzel kellett volna kezdenem a blogomat. Hogy elmondjam, miért is kezdtem írni, mi motivált, miért az lett a címe ami. Nem is tudom, miért hanyagoltam el, már rég el kellett volna mondanom. Olyan különösebben nagy oka nem volt. Olvastam egyet, megtetszett. Aztán már szerettem volna minél többet, minél jobbat írni.
Az hogy leírom, ha van valami mondanivalóm, és nem elmondom, hát az az én problémám, nem másé. Nem tudok nem is akarok megváltozni senki kedvéért. Pont. Maradok aki vagyok.
Lélekbuborék.
A csodakavicsról jutott eszembe, amit Batman oldalán láttam, mikor megismertem. Egyszer csak beugrott, előmászott valahonnan az agyam leghátsó zugából, hogy fontossá nője ki magát. Aztán elgondolkodtam, a tudat alattim, vajon miért is ezt dobta ki. Először csak egy album címe volt, amibe fényképeket töltöttem fel. Pillanatokat, amik tetszettek valamiért.
Buborék, mert csak egy pillanat az egész, lélek, mert az én gondolataim, állapotaim vannak benne. Mégis kié legyenek? Én csak magamról tudok írni, szerintem mindenki így van ezzel. A nagy regényírók is magukat írják bele a főhős szerepébe, csak nem hangoztatják.
Amiket itt olvashatsz, azok hirtelen feltörő, majd elmúló pillanataim. Mégis hogy emlékeznék rá, ha nem írnám le? Más fotók, videók segítségével őriz meg emlékeket, én ezen a módon vagyok rá képes.

Az hogy mások kimondanak mindent, amit gondolnak, nagy hazugság. Dr. Haus is megmondta, hogy ,,Mindenki hazudik!” Nincs kivétel. Aki pedig az ellenkezőjét állítja, nos...az is hazudik. Akinek nem tetszik, hogy írok, egyértelmű, hogy nem fogja olvasni, nem erőltetem rá senkire a véleményem, nem vagyok hittérítő, vagy próféta. Aki meghallgat, annak hálás vagyok, akinek tetszik, azt szeretem érte. De nem kötelezek rá senkit!
Nem akarok én nyakatekert mondatokat írni, futni újra és újra ugyanazokat a  köröket. És ez szerintem látható is, hogy elég sok témába szeretek belenyúlni . :)
Én szeretem ezt az oldalt. Szeretem a képeket rajta, a fehér betűket, vagy feketéket. Az alakuló szavakat. Ez számomra az írásról szól. Én sem teregetek ki magamból mindent, nehogy azt hidd. Sőt. Csak olyat írok le, amit nem szégyellnék elmondani akár neked is. A többi pedig maradjon bennem... buborék.






2012. november 4., vasárnap

Félretolt poharak

Fura, hogy milyen hamar megingatható vagyok a legbiztosabb dologkban is. Elég egy fanyar visszamosoly, egy hangosabb szó az irányomba, és már nem is értem a magam köré felhúzott világot. Sokszor emiatt nem találom a helyem. Mert nem tudom, meddig marad meg körülöttem az illúzió, és nem is építem fel emiatt, hiszen így nincs mit elveszíteni.
Hogy a pohár félig üres, vagy félig teli? Napról napra változik.
Ha félig teli van, akkor igyekszem kis kortyokban nyelni, hogy minél tovább tartson. Ha félig üres, akkor félretolom, mert nem akarom teljesen eltüntetni. Aztán csak nézem az asztal túlsó sarkából, de érzem, hogy legalább az a kevés biztonságban van.
Nem vagyok most valami Hej!-de vidám. Igyekszem megválogatni a szavaimat, aggódok, milyen reakciót vált majd ki a mondandóm, így inkább magamban tartom a legtöbb szót. Nem akarok elutasítást, így nem vetek fel lehetőségeket. Tálcán kínálom magam a világomnak. Aztán ha nem kellek, akkor semmim nincs. Csak a félig üres poharam valami keserű lőrével. Meg egy félig elmajszolt sütemény a tél illatával, amit már nem tudok magamba erőltetni. Az is a pohár mellé került.
Most meg csak itt ülök, már nem fontos, hogy a hajam egyenes legyen, elég ha feltornyozom a fejem tetejére. Nincs kedvem a holnapi emberiséghez. Hogy mit tennék legszívesebben? Hm... Azt most nem lehet sajnos...
Nem lenne szabad telhetetlennek lennem. De mégis mikor lehet azt mondani, hogy elég? Hogy nem kell több, ennyi épp elég? És miért nem lehetek telhetetlen? Miért nem kaphatok legalább egy morzsát, ha megkívánom? Sajnálom, hogy embernek születtem. Jobban szeretnék falevél lenni egy nyárig, egy napsugár őszi alkonyon, ami csak egy pillanatig látható.
Nehéz annak lenni, ami vagyok.

,,Szalma-láng"


A színészet volt régen az életem. A mindenem. Kitette a lelkem azon részét, amit mindig csak lábujjhegyen mertem megközelíteni. Csak suttogni volt bátorságom ezen a részén, tapogatózni. Volt mindig is valami csoda abban, hogy lehetek valaki más, hogy kibújhatok a bőrömből, a jellememből. 
A gátlásosságot nem ismertem, tettem amit tennem kellett, voltam fiú, voltam lány, áruló, vagy barát. Szerettem akkor amit csináltam. Néha teherként gondoltam rá ugyan, de jó volt. Mindig szerettem a színház fa-illatát, a lakkot, a plüss borítást a székeken, a jegyszedő nénit.
Azt hittem, ott a helyem. De valahogy más lettem. A gátlásaim nem engedtek utat annak, ami korábban a mindenem volt. Pedig olyan egyszerűen ment.
Csak játszottam.
Sírtam vagy nevettem, édes mindegy voltam, őrjöngtem ha kellett, táncoltam kézről kézre, padon ültem mozdulatlanul. Nem tudom, észrevették-e rajtam mások a változást, hogy már kevésbé voltam képes felszabadulni, mint korábban. Csak tippelni tudom, hogy nem.
Aztán egymást követték a színésztanárok, és mindben találtam valamit, amit szerettem. A keménységet, a lazaságot, a flegma óraelhagyásokat.
N. volt a legszeretettebb egyén közülük. Olyasmit jelentett nekem, mint másoknak egy példakép. Bizonyos fokig felnéztem rá. Szerettem a társaságát, élveztem, hogy én vagyok a jobb keze, hogy KÁOSZ-nyák lehettem az óráin, hogy láthattam a színpadon állni. Eszméletlenül vágytam a társaságára. Vagyis inkább arra, hogy ő vágyjon az enyémre. Hogy legyek annyira érdekes, hogy akarjon velem beszélni. Sokszor azon kaptam magam, hogy legszívesebben elmondtam volna neki, ami bántott.
Volt benne valami felfoghatatlan kisugárzás. Valami megbabonázó varázs, ami miatt később is bejártam volna szívem szerint az óráira, pedig engem már nem is tanított.
Csak Szalma-láng volt, ameddig ismertem. Szinte csak egy villanás. Aztán néha látom az utcán. Márciusban színpadon állt előttem, és ilyenkor mindig eszembe jut, mi lett volna ha... Ha nem oltódik ki bennem az a parázs, hanem lángra kap, amikor kell. Ha nem ijedek meg saját magamtól... Minden ízemben szerettem volna akkoriban hasonlítani rá. Volt benne valami titok, amit nem ismertem. Szerettem volna tudni, mi az. Mi az a mélabú, ami sugárzik róla, ha egyszerűen csak néz? Gyakran meghallgatom a cd-t, amit kaptam tőle. Az utolsó szám az, ami szerinte én vagyok. Találó. Búskomor, néhol édes. Azt hiszem amiatt szerettem meg ezt a zenét, mert egyszerűen valakinek az eszébe jutottam róla.
Csak Én.
A színészet elrugaszkodás a valóságtól, semmi egyéb. Nem boldogság, nem szomorúság. Inkább menekülés -féle, vagy imádat. Esetleg mindkettő.
Ma leginkább csak nézőként szeretek színpad közelében lenni. De olykor elgondolkodom, tudnám-e viselni magamon az ezzel a mesterséggel járó megpróbáltatásokat, és terheket.
Mikor visszaemlékszem ezekre az időkre, vagy látom a felvételeket, úgy érzem, mintha egészen más ember lennék most. Hogy jó vagy rossz, ki-ki döntse el saját maga, én nem határozhatom meg ezt a fontos dolgot. Ha akarnám sem tudnám.
De tegnap éjjel ahogy ismét forgolódtam az ágyamban, ezen kattogott az agyam. Meg a ,,gyilkosos” játékon, a tőlem ellopott csokin...
Ha volna két életem, talán haladnék tovább azon az úton. Megpróbálnám, hogy meddig bírom, sikerül-e egyáltalán egy felvételi valami távoli színészképzőn.
Most úgy érzem jól döntötte, hogy itt vagyok, de nagyon vágyok színházba. Alig várom, hogy ott ülhessek néhány méterre a színpadtól, és érezzem a ,,játék”-illatot.