2013. július 24., szerda

Nyúl a fényszóróban

Lecibálnám a felhők szélét, csak hogy megtudjam, mi van felettük. Fognám a habos fodrokat, hiszen néha olyan közelinek tűnnek, hogy az ember elérhetné talán ha kinyújtaná a kezét.

Máskor meg csak nézünk, mint az a nyúl a fényszóró előtt, hogy hol is vagyunk. Mintha nem is mi választanánk meg a sorsunkat. Akarok hinni benne, hogy minden rajtam, rajtunk múlik, hogy nincs hatalma senkinek ahhoz, hogy beleavatkozzon, mikor legyek boldog. Mert hát mosolyogni akkor is lehet, ha üres a zsebed vagy  a pénztárcád.
Néha megbomlasztanám a rendszert, csak hogy lássam, hogy omlik össze, majd épül helyette valami javított kiadás. Olykor az életeket is be kell robbantani, mint egy bánya bejáratát, hogy aztán jobban tudjuk értékelni. Meg kell ismerni embereket, hogy jobbá váljunk, hogy értékelhessük azt, ami van és ami volt.
Nem akarok az a kerge nyúl lenni a lámpa szűrt fényében. Én tudni akarom, merre haladok. És mosolyogni akarok, miközben a levegőbe vagyok dobálva könnyedén, mintha súlyom sem lenne...

Imagine Dragons: Radioactive

2013. július 21., vasárnap

Sosem fogod megérteni, mennyire életképtelen vagyok. Mennyire nehezemre esik fent tartani a látszatot, hogy minden rendben van. Milyen fárasztó is egész nap mosolyogni.

Party-rock? Áh... inkább az utóbbi!

Minden alkalommal, mikor zene szól- itt természetesen nem a Slipknotra vagy a System of a down-ra gondolok- rájövök, hogy mocsok részegre kellene magam inni ahhoz, hogy tánc közben felszabadultnak érezzem magam. Azt hiszem fiúnak születtem volna, de félúton a genetika piszokul kicseszett velem, így nőként kötelező fent tartanom a beszélgetéseket, nem túlzásba vinni az alkoholt és megtanulni ,,csábosan" táncolni. Ezekkel az a baj, hogy alkohol kismértékű fogyasztásán kívül egyiket sem tudom csinálni. Pedig ha innék, mint a gödény, valószínűleg azt képzelném magamról, hogy én vagyok a legjobb táncos, és le sem szarnám, ki mit gondol. Kár hogy nem bírok annyit inni. ehelyett ücsörgök a virágtartón, vacogok kicsit, a bevitt jótékony alkohol meg az Istenért sem akarja elbutítani az elmémet. Elpárolog, mintha nem is lett volna. 
Nem rossz dolog ez, megfigyelhetem az embereket, tanulmányozhatom őket, miközben az agyamban egy Magashegyi underground szám döcög.
Birizgálja a fantáziámat, hogy milyen is lenne könnyűnek lenni. Meggondolatlannak és nem ilyen gátlásosnak lenni.
De nem vagyok képes mássá válni, bármennyire is igyekszem. Elvetélt ötlet az egész átalakulás részemről.

U.i.: Azért egy jó koncertre még beugranék...

2013. július 16., kedd

Szivacs

A napsugár szórtan vetül az ágyra. Apró pontokat mutat, éppen a függöny mintájához idomulva. Mozdul az idő. Sok az inger, de nem feltétlenül rossz. Hallom az idegen nyelvet, ami most először bűvöl el igazán. A szavak hadarva jönnek, csupa ,,r" betű. Szinte jó a fülnek.
Furcsa most először teljesen egyedül boldogulni. Hátha hozzájárul ez az alkalmazkodóképességemhez.
Kép készül kép után, szemet gyönyörködtető a vadregényes táj a dombokkal, hegyekkel és házakkal. Mintha csupa kerámia-makett lenne a hegyoldalban elszórva. Igyekszem dokumentálni mindent, kivéve az olykor rám törő feszültséget. Próbálok mindent befogadni, elraktározni.
Az illatokat, a gondolatokat, a szavakat, a látványt. Olyan leszek mint egy szivacs. :P :D

2013. július 15., hétfő

Antiszociális

Az ösztön a szocializálódást diktálja. Vagy nem? Elengedni a feszültséget, és átadni magunkat valamiféle könnyedségnek, ami még nem hajlik át könnyelműségbe. Szeretném azt hinni, hogy ez tökéletesen megy, de hazudnék, ha ezt állítanám. Nehéz. Sokszor nem is tudom, mit tegyek, hogy jó legyen. Más is szokta magát tömegben egyedül érezni vagy csak én?
Azt hiszem, valóban jó színész vált volna belőlem...
u.i.: csendes vagyok.

2013. július 9., kedd

Kavics

Bármilyen hihetetlen is, de 20 év sem elég rá, hogy megtanuljunk bocsánatot kérni. Az elmotyogott ,,sajnálom"-ok suták, inkább durvák mint kedvesek, mint aki nem tudja hová tenni azt, hogy bűntudata van. Az ordítás elvileg megkönnyíti a lelket. Erősen tudnám ezt cáfolni. A gondolatok maróak, a kimondott szavak igazak ugyan, de lehetne őket puhább borításba is csomagolni.
Lehet tényleg ilyen nagyképű vagyok, hogy másokat meg sem látok. Talán tényleg nem foglalkozom eleget azokkal, akiket szeretek. Nem akartam én ezt. Egyszerűen elsodródtam, és mikor észrevettem, már nem tudtam visszakapálózni a partra. Sokszor megbántok másokat, és én sem kezelem túl jól a kofliktusokat. Megpróbálom kijavítani a hibáimat. Elismerem, hibáztam, és még fogok is. De igyekszem mindentől elvonatkoztatni, elfelejteni, vagy legalábbis szőnyeg alá seperni a sérelmeket, csak hogy még jó legyen néhány hónap.
A legnagyobb probléma az, hogy nehezen mutatom magam sebezhetőnek. Jobb sokszor bunkónak lenni, lekezelőnek, meg nemtörődömnek, mintha mutatnám, hogy már nem bírom.
Néha olyannak érzem magam, ahogy talán a kavicsok is szokták...

2013. július 8., hétfő

puha mosolyok a repedés mögött

Jó látni az elcsattanó csókokat, a szájak puha mosolyát. Jó érzés, hogy mi is ilyen kedvesek vagyunk. Talán most irigykedve nézem, de még itt van bennem a melegség, hogy ölelve voltam tegnap, ringatva és cirógatva. Szívmelengető, hogy a sárkányok le lennének kaszabolva a kedvemért, ha lennének, hogy érek valamit, még ha csak egy fura kis lény vagyok is.
Vágyom mindenre, amit kaphatok. Két marékkal tépném ki, ha kell, a falak repedései közül, csak hogy megkaparinthassam. Telhetetlen vagyok.
Megmaradni minden nap mosolyogva, nevetve és életben, csak úgy megy, hogy ott vannak a repedések. Hogy minden nap újak keletkeznek, amiket fel kell tárnom, meg kell lesnem, mi van mögöttük. Ott csak jó dolgok bújnak meg. Olyanok, amitől képes vagyok új napot kezdeni.

2013. július 5., péntek

Liebster Blog Award

És lám, még mindig meg tudok lepődni. Mint ma reggel, ahogy itt ülök 9 órakor a gép előtt, és mosolyogva fogadok egy díjat egy számomra ismeretlenül is megmondott bloggertől, tipegozombi -tól. Így hát ezúton is szeretném neki megköszönni ismét, hogy gondolt rám. :) ^.^


Szabályok:

1.Linkkel jelöld azt az embert ,aki téged jelölt/nevezett a díjra!

2.Válaszolj a 10 kérdésre ,amit a neveződ kiírt!

3.Nevezz/jelölj Te is 10 embert a díjra! (Arra figyelj ,hogy 200 alatti legyen a követőik száma)

4.Írj Te is kérdéseket az általad jelölteknek!

5.Jelezd a jelöltjeid blogjain ,hogy jelölted/nevezted őket!
Lássuk az ő kérdéseit:


1.Melyik Disney hercegnő lennél?
huhh, hát nem vagyok egy hercegnő típus, de talán a sárkány lekaszabolásától még én is eldobnám magam. :D Ha mégis mondani kellene egyet, akkor  Csipkerózsika, mert őt is a kíváncsiság vitte bajba.

2.Van valami fura fóbiád?
Ó hogyne! :D Például nem fogom meg a kilincset, hanem könyökkel nyomom le, vagy ruhaujjal.

3.Mi volt életed legcikibb eseménye?
Az egész életem ciki események sorozata. Emlékszem, hogy a legnagyobb esésem egy iskolai lépcsőn volt, de szerencsére nem látta senki, én meg úgy tettem, mintha meg sem történt volna, pedig még me is állandóan eszembe jut.

4.Melyik a kedvenc napod az évben?
Szeptembernek bármelyik napja. Akkor mindig valami változást érzek a levegőben, hogy úgy mondjam.

5.Hogy látod magad a jövőben?
Szeretném magam íróként látni, akit körbetáncolnak a gyerekek, és aki megtanul végre valahára sütni.

6.Szerettél már valakit úgy, hogy belebetegedtél?
Igen. Ahogy a szerelem a legnagyobb öröm nálam, úgy a legnagyobb gyengeségem is. Szóval igen, voltam már beteg a szerelemtől.

7.Ha lenne lehetőséged, minek öltöznél be Hallowenkor?
Zombinak. Mondtam hogy nem vagyok egy hercegnő típus... :D

8.Melyik zene/film vidít fel?
Ha film, akkor a feketék fehéren mert Babrikkal már kívülről tudjuk a szöveget, ha pedig zene, akkor Macklemore és Ryan Lewis közös zenéje, a Thrift Shop. Csakis a klip miatt. Azokon a szőrmekabátokon kinyúlok a nevetéstől. x"D

9.Mi a legnagyobb félelmed?
Az hogy egyedül maradok. De szerintem minden ember ettől fél a legjobban.

10.Játszol hangszeren?
Hajdanán még elkezdtem gitározni tanul, de képtelen voltam elsajátítani. Ha egy hangszert azonban lehetne választani, akkor az a zongora lenne.

Az én kérdéseim:

1.Melyik az a hely, ahol akár egyedül is eltöltenél hosszabb időt?
2.Mi volt a jeled az óvodában?
3.Melyik  kedvenc édességed?
4.Miért vezetsz blogot?
5.A családod tudja hogy blogot vezetsz?
6.Ha lenne egy kívánságod, mi lenne az?
7.Mi az utolsó könyv amit olvastál?
8.Van-e fóbiád?
9.Miylen hangszeren játszanál a legszívesebben?
10.Képes vagy-e felnevelni növényeket? (Én nem :D )

És akikre én gondoltam:

-Kriszti 

Remélem mindenki örülni fog neki, szép napot nektek! :))

2013. július 4., csütörtök

Megnevezés: mániákus olvasó

,,Nem áhítozhatunk arra, hogy mi legyünk az elsők, vagy a legjobbak, el kell fogadnunk azt, ami van: mi vagyunk a maradék, a felesleg, a túlélők, akik még kéznél vannak, a kiárusítás utolsó darabjai; s ebből a nem túl hízelgő helyzetből fakadnak a legnagyobb szerelmek és a legszebb családok, ebből származik mindenki..."
                           (Javiar Marias: Beleszerelmesedések)

Széthajtani a könyveket, beleszagolni, érezni az új papír illatát. Ez az, ami mindig elvarázsol. Mint valamiféle rögeszme, hogy minden alkalommal vágyakozva nézem a borítókat a kirakatokban, hogy nem töröm be a könyvek gerincét, vagy hogy bele kell lapoznom, hogy megnézzem, milyen a betűtípus az oldalakon. 
Ha lehetne, mindet megvenném, csak hogy jó kezekben legyenek. Szeretem magam beleásni mások történetébe, fantáziájába, lelkébe vagy humorába. 
Szeretek újra meg újra szerelembe esni, nevetni és álomba ringatózni.
Azt hiszem, az eladónő ma megérezhetett rajtam valamit, mert mosolyogva konstatálta, mikor azt mondtam, csak bejöttem a könyvesboltba szétnézni.
Sokszor egyetlen mentsvár, máskor unaloműző, de mindenképpen fontos része az életemnek. Kár hogy ritkulóban van ez a szokás. Sajnálom, hogy azt hiszik az emberek, mikor a telefon a kezemben van, hogy Facebook-ozok, pedig eközben olvasok. E-book-okat. 
Mégis jó, hogy nem láttok a fejembe... ;)

2013. július 3., szerda

Alattam a föld, felettem az ég, bennem a létra

Ezúttal megosztok veletek egy általam írt ,,történetet". Ha van kedvetek akkor nyomhattok rá egy like-ot itt, de nem a gyűjtögetésért mutatom ezt nektek, csak mert remélem eljut ahhoz az emberhez, akit ismeretlenül tisztelek, és még mindig sokszor eszembe jut az élete. Remélem nem haragszik, amiért ihletet merítettem belőle, és néhány társából. :)

U.i.: örülök, hogy olvashattam a blogodat :)

 Alattam a föld, felettem az ég, bennem a létra

Először is illene bemutatkoznom neked kedves olvasóm. Ha másért nem is, azért, hogy el tudj képzelni. Ugyanis az én történetemben fontos szerepe van a testemnek.
Lénának hívnak, 18 éves vagyok, 180 magas, és a súlyom néhány hónapja 30 kiló volt. Evészavarban szenvednek. Jah, hogy nem tudod, mi az? Anorexia... meg bulémia. Így már tudod. Gondoltam.
Ez most olyan volt, mint egy terápiás csoportban, mikor egyenként elmondják a résztvevők, hogy ki miért van ott. Valami hasonló lesz az én ,,mesém” is.
Azon a hétfői napon, mikor nem csak egy újabb hét, de a betegségem is elkezdődött, még nem tudtam, mibe fogok bele. Azt hittem, csak könnyítek kicsit a gyomromon. Jobban is éreztem magam, miután kisompolyogtam a wc-ről. Elfelejtettem azt a maró bűntudatot, amiért megettem négy fánkot, meg egy csokit.
Aztán következő nap megint vágytam arra a megkönnyebült állapotra. Aztán szerdán és csütörtökön is, és már nem is volt lassan fontos mit ettem vagy mennyit, mert azonnal ki akartam dobni a szervezetemből, bármilyen finom is volt az.
Igazából soha nem voltam elégedett magammal, de ebben a ködfátyolos korszakomban undorodtam, mikor a tükörbe néztem. Ocsmányságot láttam, egy hájas valamit, amit nem lenne szabad embernek nevezni.
Akkor még nem is tudatosult bennem, mit is csinálok. Csak akartam magamból valami elfogadható emberutánzatot kreálni, de úgy tűnt, nem járok sikerrel. Mikor az egész elkezdődött, 56 kiló voltam. Azt mondják, az normális az én magasságomhoz, de én nem így láttam. Gyönyörűnek véltem a kiálló bordákat, a karcsúságot. Anyámnak jártak divatmagazinok szinte heti rendszerességgel. Kivagdaltam belőle a modellek képét, miután ő a szemétbe dobta, és beleragasztgattam egy nagy, sötétkék füzetbe. Hamar betelt...
Senki nem vett észre rajtam semmit. Hányni valamilyen csoda folytán szinte hangtalanul tudtam. Ez lehet az én szupererőm.
A baj akkor kezdődött, mikor összeestem egy tornaórán. Ez volt a 3.héten. Mikor a rendelőben a mérlegre álltam, azt hazudtam, mindig is ennyi voltam, pedig 6 kiló mínuszom volt. Végre láttam eredményt.
És ez így ment 2 teljes évig.
Ettem, néha zabáltam, majd hánytam, sírtam, és obszcén szavakat használtam, ellöktem magamtól mindent, és lassan a testem is csont sovánnyá szelídült. Mindig volt egy kitűzött célom, legtöbbször háromhetes programban. Először csak 50 kiló. 47. 46. 40.
30.
Az a bűvös 30. Akkor már a térdeim is alig bírtak. A lépcsőházban, amiben laktuk minden nap sírva vonszoltam fel magam esténként. Akkor már napi rendszerességgel szedtem mindenféle étvágycsökkentőket, meg fogyasztótablettákat, bár nem igazán bíztam bennük. Mégis úgy éreztem, mindent meg kell próbálnom annak érdekében, hogy elfogadhatóbb legyen, ahogy kinézek.
30 kilónál mondta fel a szervezetem a küzdelmet.
Előtte éjjel hallottam anyám zokogását a szobájukban. Sejtették, hogy valami nincs rendben velem. Apám ordított tehetetlen dühében, de nem foglalkoztatott.
Az a bűvös 30 volt az én földem. Az a  reális, minden porcikámat érző poklom. Már fájt mindenem. A csontjaim nem bírtak, a torkom kikészült a folyamatos hánytatástól, a hajam hullani kezdett. Gyengeség...
A létra voltam én, aminek lépcsőfokai folyamatosan törtek össze ezalatt a két év alatt. Mikor pedig az utolsó lépcsőfok eltörött, azon a reggelen, a lépcsőházban estem össze. Két bordám tört el, a vállam megzúzódott.
A kórház hideg ölelésére ébredtem, meg arra, hogy anyám finom puha keze a homlokomat simogatja. Nem számoltam a napokat, meddig voltam bent. Valami pürés undormányt kellett ennem, és senkit nem érdekelt, mennyire jött rám tőle az öklendezés. Bár lehet, hogy csak a gyomrom volt annyira összeszűkülve, hogy nem bírta elfogadni a táplálékot.
Néhány hét után anya elvitt egy pszichológushoz. Utáltam a spinét, mert mindig a saját magam megbékéltetésével, az elfogadtatásommal volt meghúzatva. Hiába mondtam neki el az én álláspontomat, azt mondta, ez az evészavarnál természetes, és számtalan fiatal lány szenved ugyanezekkel a problémákkal.
Egyik terápiás alkalommal, mikor földhöz vertem egy hamutálat a rendelőben, a doki felállított, azt mondta, vetkőzzek le fehérneműre. Azt hittem a nő nem normális, de mivel nem hagyott kimenni az ajtón, megtettem, hiszen azt reméltem, úgy hamarabb szabadulok.
Mikor ezzel megvoltam, a doktornő elém gurított egy egészalakos tükröt egy paraván mögül. Láttam benne magam. Bőröm olyan pergamenszerű volt, hogy kirajzolódtak az ereim. Kulcscsontom élesen ugrott elő mellkasomból. De egy kis felesleget láttam a combjaimon. Nem akartam odanézni.
Aztán a nő elővett egy vérvörös filctollat, és elkezdte vele átrajzolni azokat a csontjaimat, amik kiálltak, amiket nem tartott normálisnak.
Azt hiszem, akkor döbbentem rá, hogy tényleg beteg vagyok. A doktornő visszatett egy létrafokot, ami felfelé vezet, ugyanis egy nagy, piros festékhalmaz voltam. Ilyennek látnak mások? Nem látják azt a hájas disznót, aki visszapillant rám a tükörből?
Ezt csináltuk minden egyes alkalommal innentől kezdve. Mindig egy lépcsőfokot visszatettünk, hol a doktornővel, hol a szüleimmel.
Beláttam, ha nem változtatok az életemen, meghalok. Rohamosan haladtam az önpusztítás felé.
Még mindig gyűlölöm az ünnepeket, mikor a család együtt eszik. Legtöbbször még kimentem magam. De már rendszeresen étkezek, és nem hányok. Újra szeretem a tejeskávét, a salátákat meg a joghurtot, bár az adagom még mindig az egy marék. Most 47,4 kiló vagyok.

Lénának hívnak. Evészavaros vagyok, de elhagytam a földet. Már valahol az ég és a föld között tartok, építgetem a létrámat, lassan de biztosan.
Hogy mi lesz az ég számomra?
Ha fel tudom venni újra azt a vörös színű ruhámat, amit annyira szerettem 56 kilósan, ha meg tudok enni egy adag pörköltet és egy szelet tortát, vagy narancsot anélkül hogy ordítsak utána a bűntudattól.
Minden én vagyok, voltam és leszek. A föld, az ég, a létra. Minden.

 

,,sajnálom a károkat a szervezetemben
sajnálom az elűzött barátokat
sajnálom a kinevetett szerelmeket
sajnálom anyu éjjeli zokogásait
sajnálom apu tehetetlen dühét
sajnálom a kihányt szívemet
sajnálom az összevagdosott lelkemet”
(egy evészavaros lány blogjából)
(Köszönöm neki az ihletet.)

2013. július 1., hétfő

Táblák

Nem tudom kezelni a dühödet. Meghátrálásra kényszerít, és ez nem tetszik. Bármennyire is próbálom menteni azt a néhány percet már nem megy. Érzem a feszültségedet, szinte süt a haragtól. Nem tudom, mit tegyek. Maradjak csendben amíg lehiggadsz, vagy mit? Nem tudom. Jó lenne néhány útjelző tábla feléd, mert minden alkalommal rá kell jönnöm, nem minden egyszerűen fekete vagy fehér.