Kavics

Bármilyen hihetetlen is, de 20 év sem elég rá, hogy megtanuljunk bocsánatot kérni. Az elmotyogott ,,sajnálom"-ok suták, inkább durvák mint kedvesek, mint aki nem tudja hová tenni azt, hogy bűntudata van. Az ordítás elvileg megkönnyíti a lelket. Erősen tudnám ezt cáfolni. A gondolatok maróak, a kimondott szavak igazak ugyan, de lehetne őket puhább borításba is csomagolni.
Lehet tényleg ilyen nagyképű vagyok, hogy másokat meg sem látok. Talán tényleg nem foglalkozom eleget azokkal, akiket szeretek. Nem akartam én ezt. Egyszerűen elsodródtam, és mikor észrevettem, már nem tudtam visszakapálózni a partra. Sokszor megbántok másokat, és én sem kezelem túl jól a kofliktusokat. Megpróbálom kijavítani a hibáimat. Elismerem, hibáztam, és még fogok is. De igyekszem mindentől elvonatkoztatni, elfelejteni, vagy legalábbis szőnyeg alá seperni a sérelmeket, csak hogy még jó legyen néhány hónap.
A legnagyobb probléma az, hogy nehezen mutatom magam sebezhetőnek. Jobb sokszor bunkónak lenni, lekezelőnek, meg nemtörődömnek, mintha mutatnám, hogy már nem bírom.
Néha olyannak érzem magam, ahogy talán a kavicsok is szokták...