2012. november 30., péntek

Vonalkód egy tarkón

Néha úgy érzem, én rombolom le a saját magam által felépített világot. Mintha én lennék a kéz, ami a téglákat egymásra pakolja, és a kőtömb, ami berobban az ablakokon, ledönti a falakat. Magam elé görgetem az akadályokat. Lehet megint csak jön ez a fura periódus, mikor meggondolatlan vagyok, és nincs kedvem semmihez. Valahol út közben elvesztettem a célokat, amiket meg akartam valósítani. Visszamehetek még értük? Vagy már késő, és találnom kell újakat? Valahol a kettő között állok. Sokszor nem értem, mit hogyan kellene csinálnom, hogy a legjobb legyen. Biztos nem vagyok ezzel egyedül... Lehet velem van a baj. Talán én vagyok túl naiv, meg hiszékeny. Talán túl kellene lépnem ebből az írás dologból, és meghagyni egyszerűen csak egy blognak, meg néhány kósza mondatnak. De olyan nehéz lenne. Mintha ki akarnék tépni a testemből egy darab húst, vagy az izmokat, amik tapadnak a csontra, és nem akarnak engedni az erőnek. Ez lenne a reális. Ha keresnék magamnak valami ésszerűbb szakmát, és hagynám az egészet. De nem megy. Mert annyira az életem része lett, hogy nem tudom eltépni magamtól. És nem is akarom igazán.
Nem akarok túl kevés lenni, vagy túl sok. Az akarok lenni, ami nélkül nem lehet élni, amire szükség van, mint a levegővételre. Belém van kódolva, hogy társas lény legyek. Nem akarok probléma lenni. Inkább a megoldás. Vagy a szeretet. A béke. Egy remegő gyertyafény, amit megóv két tenyér a szélfúvástól.