Az író, mint ,,állatfaj"

Mindig is úgy gondoltam, hogy az írás a világ egyik legintimebb dolga. Hiszen a  szerző kiteríti magát a lapokon, aztán az olvasó elé veti azt, és várja, hogy kritikusan szemügyre vegyék őt. Felolvasni a saját szerzeményt, sosem egyszerű. Valahogy kap egy mélységet, ami személyesebbé teszi az egészet. Ad neki egy ízt... Árulkodóbb, mint a szavak, amiket papírra vet. Nehéz dolog. A kéz megremeg, még a hang is gyakran megbicsaklik. Kendőzetlenül merül el az írásában, és csak vár valamiféle reakciót a hallgatóságtól. Talán ezért is jobb magunkban olvasni, mint hallgatni. Mert oda mi képzelhetünk narrátor-hangot, mi gondolkodhatunk a hanglejtésen.
Az író minden olvasás után egyre többet javít bele, egyre tökéletlenebbnek látja a munkáját. Hiányzik az elégedettség érzése, pedig gyakran a hibákban rejlik a szépség.
Az író vizuális jellem, gyakran álmodik a karakterekkel, vagy látja őket az utcákon. Csak egy szempár, egy kósza mozdulat, vagy göndör tincs a tarkón. De ezek mind hozzátesznek valamit...
Mint a kifestőkben, mikor a körvonalak feketével meg vannak jelölve, de az írón múlik, milyen színnel tölti meg az üres részeket.
Aztán egyszer csak megteremtődik egy fantáziavilág, és elkezd hiányozni a valóságból. Óhatatlan epekedés veszi kezdetét valami megfoghatatlan érzés után. Talán ez a teljesség utáni vágy...
Kellenek az írók, hogy az olvasók kaphassanak valamit egy másik világból, hogy éljenek kicsit messze a négy fal közül, vagy egy koszos vasútállomástól.

,,Minden író hiú, önző és lusta, és legmélyebb mozgatójuk rejtély. Könyvet írni hosszú, kimerítő küzdelem, mint valami fájdalmas betegség időszaka. Az ember sosem vállalkozna rá, hacsak nem valami démon vezetné, amit nem ért és aminek nem tud ellenállni."

 (George Orwell)