2012. november 14., szerda

Én így tanulok élni...

Néha annyira görcsösen akarunk valamit, hogy az egyszerűen még csak direkt sem sikerül. Mint a süti kiborítása a tepsiből. Lazán, könnyedén kellene vennünk mindent, ami csak jön sorban. Nem meghátrálni, nem megijedve lehunyi a szemünket, hanem bátran megfordítani azt a tepsit, aztán vagy kijön a tészta egészben, vagy sem. Az sem baj, ha darabokra törik, úgy is finom. Úgy talán még érdekesebb lehet, mint egyébként. Vagy lehet hogy szebb az a mézeskalács, amin remegnek a vonalak, mint amin szálfa egyenes minden vonás.
Sokszor a hibáktól szépek a dolgok. Még javítani is kár. Lehet hogy egy fotó évekkel később úgy lesz nagyszerű, hogy belelóg egy fél hüvelykujj, egy kép tökéletessé válik néhány véletlenül ejtett paca miatt.
Rossz hogy több dolgon görcsölök, mint kellene, de igyekszem ezen változtatni, és már több mint kilenc hónapja azt hiszem sikerült ezen valamelyest javítani. Például haza merek jönni sötétben, megszerettem a vonatozást, el merek menni a vasútállomáson a mosdóba. Egyszerűen tudom, hogy a bénázásaim, meg a spontánság miatt olyan gyönyörű sok dolog. Mint néhány balul sikerült tánclépés egy dombtetőn a sötétben, vagy a fagyott lábujjak a tél közepén hajnal fél ötkor. Ezekre ezért emlékszem... Mert nem számítottam rá.
Szerintem butaság, ha valaki nem szereti a meglepetéseket. Dehogynem. Mindenki rajong értük, csak sokan azt érzik, hogy nem tudják hogy kimutatni az efelett érzett boldogságukat és örömüket. Pedig elég egy hálás mosoly, egy felgyorsult szívritmus, néhány köszönő szó. Hiszen minden olyan végtelenül egyszerű.
Szeretem azt, ahogyan most tanulok élni. Ahogy most tanít Ő. Szeretek szeretni, és szeretve lenni. Szeretem az elhallgatott szavakat, a titkos mosolyokat, az aranyhal-marcipánt az asztalomon, meg a májusfa apró rönkjét a polcomon...
Ahogy végignézek a bejegyzéseimen, azt veszem észre, mostanában nem vagyok szomorú, vagy ha igen, akkor sem olyan mértékben, mint régebben. Azt hiszem D. megtanított arra, hogy ne vegyek mindent olyan komolyan, mint ezelőtt tettem. Úgy érzem, jó hogy irányít, hogy terelget, azon a szerető módon.
Alig várom a holnapot. Még az esti buszozást is, mert az ablakon a gyalogos utat fogom lesni az éjszaka sötétjében...
Most körülbelül mindenem fáradt a műszak után, de még így is fülig ér a szám. Ez pedig egy roppant egyszerű bejegyzés lett, úgy gondolom. Nem akartam sem túlcsavarni, sem rejtett mondanivalót belecsempészni, amiből tanulni lehetne. Csak meg szerettem volna hagyni ezt a mostani hangulatomat abban a nemes egyszerűségben, amilyennek most érzem. Olyan ez, mint egy tisztán fényben úszó szoba, ahol a sarkokban is világos van, ahol remeg a gyertyafény, és semmi leplezett gondolat nincs.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése