A színészet volt régen az életem. A
mindenem. Kitette a lelkem azon részét, amit mindig csak
lábujjhegyen mertem megközelíteni. Csak suttogni volt bátorságom
ezen a részén, tapogatózni. Volt mindig is valami csoda abban,
hogy lehetek valaki más, hogy kibújhatok a bőrömből, a
jellememből.
A gátlásosságot nem ismertem, tettem
amit tennem kellett, voltam fiú, voltam lány, áruló, vagy barát.
Szerettem akkor amit csináltam. Néha teherként gondoltam rá
ugyan, de jó volt. Mindig szerettem a színház fa-illatát, a
lakkot, a plüss borítást a székeken, a jegyszedő nénit.
Azt hittem, ott a helyem. De valahogy
más lettem. A gátlásaim nem engedtek utat annak, ami korábban a
mindenem volt. Pedig olyan egyszerűen ment.
Csak játszottam.
Sírtam vagy nevettem, édes mindegy
voltam, őrjöngtem ha kellett, táncoltam kézről kézre, padon
ültem mozdulatlanul. Nem tudom, észrevették-e rajtam mások a
változást, hogy már kevésbé voltam képes felszabadulni, mint
korábban. Csak tippelni tudom, hogy nem.
Aztán egymást követték a
színésztanárok, és mindben találtam valamit, amit szerettem. A
keménységet, a lazaságot, a flegma óraelhagyásokat.
N. volt a legszeretettebb egyén
közülük. Olyasmit jelentett nekem, mint másoknak egy példakép.
Bizonyos fokig felnéztem rá. Szerettem a társaságát, élveztem,
hogy én vagyok a jobb keze, hogy KÁOSZ-nyák lehettem az
óráin, hogy láthattam a színpadon állni. Eszméletlenül vágytam
a társaságára. Vagyis inkább arra, hogy ő vágyjon az enyémre.
Hogy legyek annyira érdekes, hogy akarjon velem beszélni. Sokszor
azon kaptam magam, hogy legszívesebben elmondtam volna neki, ami
bántott.
Volt benne valami felfoghatatlan
kisugárzás. Valami megbabonázó varázs, ami miatt később is
bejártam volna szívem szerint az óráira, pedig engem már nem is
tanított.
Csak Szalma-láng volt, ameddig
ismertem. Szinte csak egy villanás. Aztán néha látom az utcán.
Márciusban színpadon állt előttem, és ilyenkor mindig eszembe
jut, mi lett volna ha... Ha nem oltódik ki bennem az a parázs,
hanem lángra kap, amikor kell. Ha nem ijedek meg saját magamtól...
Minden ízemben szerettem volna akkoriban hasonlítani rá. Volt
benne valami titok, amit nem ismertem. Szerettem volna tudni, mi az.
Mi az a mélabú, ami sugárzik róla, ha egyszerűen csak néz?
Gyakran meghallgatom a cd-t, amit kaptam tőle. Az utolsó szám az,
ami szerinte én vagyok. Találó. Búskomor, néhol édes. Azt
hiszem amiatt szerettem meg ezt a zenét, mert egyszerűen valakinek
az eszébe jutottam róla.
Csak Én.
A színészet elrugaszkodás a
valóságtól, semmi egyéb. Nem boldogság, nem szomorúság. Inkább
menekülés -féle, vagy imádat. Esetleg mindkettő.
Ma leginkább csak nézőként szeretek
színpad közelében lenni. De olykor elgondolkodom, tudnám-e
viselni magamon az ezzel a mesterséggel járó megpróbáltatásokat,
és terheket.
Mikor visszaemlékszem ezekre az
időkre, vagy látom a felvételeket, úgy érzem, mintha egészen
más ember lennék most. Hogy jó vagy rossz, ki-ki döntse el saját
maga, én nem határozhatom meg ezt a fontos dolgot. Ha akarnám sem
tudnám.
De tegnap éjjel ahogy ismét
forgolódtam az ágyamban, ezen kattogott az agyam. Meg a
,,gyilkosos” játékon, a tőlem ellopott csokin...
Ha volna két életem, talán haladnék
tovább azon az úton. Megpróbálnám, hogy meddig bírom, sikerül-e
egyáltalán egy felvételi valami távoli színészképzőn.
Most úgy érzem jól döntötte, hogy
itt vagyok, de nagyon vágyok színházba. Alig várom, hogy ott
ülhessek néhány méterre a színpadtól, és érezzem a
,,játék”-illatot.
.jpg)
