2012. november 4., vasárnap

,,Szalma-láng"


A színészet volt régen az életem. A mindenem. Kitette a lelkem azon részét, amit mindig csak lábujjhegyen mertem megközelíteni. Csak suttogni volt bátorságom ezen a részén, tapogatózni. Volt mindig is valami csoda abban, hogy lehetek valaki más, hogy kibújhatok a bőrömből, a jellememből. 
A gátlásosságot nem ismertem, tettem amit tennem kellett, voltam fiú, voltam lány, áruló, vagy barát. Szerettem akkor amit csináltam. Néha teherként gondoltam rá ugyan, de jó volt. Mindig szerettem a színház fa-illatát, a lakkot, a plüss borítást a székeken, a jegyszedő nénit.
Azt hittem, ott a helyem. De valahogy más lettem. A gátlásaim nem engedtek utat annak, ami korábban a mindenem volt. Pedig olyan egyszerűen ment.
Csak játszottam.
Sírtam vagy nevettem, édes mindegy voltam, őrjöngtem ha kellett, táncoltam kézről kézre, padon ültem mozdulatlanul. Nem tudom, észrevették-e rajtam mások a változást, hogy már kevésbé voltam képes felszabadulni, mint korábban. Csak tippelni tudom, hogy nem.
Aztán egymást követték a színésztanárok, és mindben találtam valamit, amit szerettem. A keménységet, a lazaságot, a flegma óraelhagyásokat.
N. volt a legszeretettebb egyén közülük. Olyasmit jelentett nekem, mint másoknak egy példakép. Bizonyos fokig felnéztem rá. Szerettem a társaságát, élveztem, hogy én vagyok a jobb keze, hogy KÁOSZ-nyák lehettem az óráin, hogy láthattam a színpadon állni. Eszméletlenül vágytam a társaságára. Vagyis inkább arra, hogy ő vágyjon az enyémre. Hogy legyek annyira érdekes, hogy akarjon velem beszélni. Sokszor azon kaptam magam, hogy legszívesebben elmondtam volna neki, ami bántott.
Volt benne valami felfoghatatlan kisugárzás. Valami megbabonázó varázs, ami miatt később is bejártam volna szívem szerint az óráira, pedig engem már nem is tanított.
Csak Szalma-láng volt, ameddig ismertem. Szinte csak egy villanás. Aztán néha látom az utcán. Márciusban színpadon állt előttem, és ilyenkor mindig eszembe jut, mi lett volna ha... Ha nem oltódik ki bennem az a parázs, hanem lángra kap, amikor kell. Ha nem ijedek meg saját magamtól... Minden ízemben szerettem volna akkoriban hasonlítani rá. Volt benne valami titok, amit nem ismertem. Szerettem volna tudni, mi az. Mi az a mélabú, ami sugárzik róla, ha egyszerűen csak néz? Gyakran meghallgatom a cd-t, amit kaptam tőle. Az utolsó szám az, ami szerinte én vagyok. Találó. Búskomor, néhol édes. Azt hiszem amiatt szerettem meg ezt a zenét, mert egyszerűen valakinek az eszébe jutottam róla.
Csak Én.
A színészet elrugaszkodás a valóságtól, semmi egyéb. Nem boldogság, nem szomorúság. Inkább menekülés -féle, vagy imádat. Esetleg mindkettő.
Ma leginkább csak nézőként szeretek színpad közelében lenni. De olykor elgondolkodom, tudnám-e viselni magamon az ezzel a mesterséggel járó megpróbáltatásokat, és terheket.
Mikor visszaemlékszem ezekre az időkre, vagy látom a felvételeket, úgy érzem, mintha egészen más ember lennék most. Hogy jó vagy rossz, ki-ki döntse el saját maga, én nem határozhatom meg ezt a fontos dolgot. Ha akarnám sem tudnám.
De tegnap éjjel ahogy ismét forgolódtam az ágyamban, ezen kattogott az agyam. Meg a ,,gyilkosos” játékon, a tőlem ellopott csokin...
Ha volna két életem, talán haladnék tovább azon az úton. Megpróbálnám, hogy meddig bírom, sikerül-e egyáltalán egy felvételi valami távoli színészképzőn.
Most úgy érzem jól döntötte, hogy itt vagyok, de nagyon vágyok színházba. Alig várom, hogy ott ülhessek néhány méterre a színpadtól, és érezzem a ,,játék”-illatot.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése