Hogy a pohár félig üres, vagy félig teli? Napról napra változik.
Ha félig teli van, akkor igyekszem kis kortyokban nyelni, hogy minél tovább tartson. Ha félig üres, akkor félretolom, mert nem akarom teljesen eltüntetni. Aztán csak nézem az asztal túlsó sarkából, de érzem, hogy legalább az a kevés biztonságban van.
Nem vagyok most valami Hej!-de vidám. Igyekszem megválogatni a szavaimat, aggódok, milyen reakciót vált majd ki a mondandóm, így inkább magamban tartom a legtöbb szót. Nem akarok elutasítást, így nem vetek fel lehetőségeket. Tálcán kínálom magam a világomnak. Aztán ha nem kellek, akkor semmim nincs. Csak a félig üres poharam valami keserű lőrével. Meg egy félig elmajszolt sütemény a tél illatával, amit már nem tudok magamba erőltetni. Az is a pohár mellé került.
Most meg csak itt ülök, már nem fontos, hogy a hajam egyenes legyen, elég ha feltornyozom a fejem tetejére. Nincs kedvem a holnapi emberiséghez. Hogy mit tennék legszívesebben? Hm... Azt most nem lehet sajnos...
Nem lenne szabad telhetetlennek lennem. De mégis mikor lehet azt mondani, hogy elég? Hogy nem kell több, ennyi épp elég? És miért nem lehetek telhetetlen? Miért nem kaphatok legalább egy morzsát, ha megkívánom? Sajnálom, hogy embernek születtem. Jobban szeretnék falevél lenni egy nyárig, egy napsugár őszi alkonyon, ami csak egy pillanatig látható.
