Nem mertem megnézni, mennyi az idő, de még égett a lefekvéskor meggyújtott gyertya a tartójában. Szóval maximum két-három órát aludtam. Égett a szemem a fáradtságtól. Felmerült bennem mégis, hogy halkan kimászok az ágyból és átmegyek a másik szobába. Ha lett volna egy szál cigim, talán még azt is elszívom. Aztán mégis maradtam. Felkeltettelek téged, és engedtem, hogy megvigasztalj, miközben két mondat közben visszaaludtál.
Most így, napfényben idegennek hat az a félelem, amit éjjel éreztem. Mintha nem is engem ragadott volna meg. És ha kérdeznéd, nem is mesélném el most sem, olyan szörnyű volt. Talán túl sok Kinget olvastam már, megtöltette a fejem mindenfélével. Mégis ahogy ott feküdtem még néhány mozdulatlannak tűnő percig, eszembe jutott, hogy minden vágyam, hogy újra írjak. Nem tudom, hogyan kezdjek neki. Mint valami gyerekcipő, amibe hiába erőltetem, nem megy bele a lábam. Talán ez a tehetetlen frusztráltság az oka, hogy nem alszom jól. Egyik nap mozdul a másik után, gyakran a dátumot sem tudom. Néha egyedül vagyok, de nem sokszor. Lefoglalom magam. Dolgozok, olvasok, sétálok. Minden napban megpróbálok helyet teremteni a tanulásnak meg az írásnak, de valahogy nem megy. Úgy érzem, mintha erőltetném csak a dolgot. Vagy mintha egy fájós fogat készülnék kihúzatni. Pedig pontosan tudom, hogy csak a kezdet nehéz. Az első lépések afelé, hogy visszatérjek magamhoz. A rosszul átaludt éjszakák ezek miatt a felismerések miatt olyan becsesek. Az, hogy már én nem én vagyok, napfényben nem olyan ijesztő. És jellememből fakadóan engem meg kell riasztani. Mint valami kibaszott nyulat, vagy egy őzet, ami az autó fényszórójába kerül.
