2012. október 12., péntek

Csak figyelj! Nem biztos hogy azt hallod, amit gondolnak.

Fenemód érdekelne, ki mit gondol körülöttem. Néha fel-fel támad bennem ez az érzés, máskor elnyomom, igyekszem csak magamra figyelni, minden mást semmibe venni.
Most jó hogy nem vagyok emberek között. Nem kell alkalmazkodnom, mondhatok, godolhatok bármit, nevethetek feleslegesen, nem kell figyelnem milyen arcot vágok. Én csak másokon látom az igyekezetet, hogy boldog emberi kapcsolataik legyenek. Látom a kezdeti érdeklődést, a reménykedést, néhány esetben a fájdalmat.
Szerintem meg sem éri a szenvedést az egész procedúra. Persze még mindig bennem van a múltkori tüske, hogy nem mernek velem szóba állni az emberek, dehát ha ezt gondolják, akkor majd így is fogok viselkedni. Pont.
Nem vagyok kíváncsi az emberekre, még csak dühös sem vagyok. Talán túl hamar kiábrándított a  valóság, hogy a fajom nem olyan, mint lennie kellene. Feleannyira sem tökéletes, mint azt sokan gondolják.
Szeretem átlátni, mit művelnek egymással, mint marják meg saját barátaikat. Talán a kegyetlenség az, ami mégis vonz hozzájuk. Olyan hogy nem akarom nézni, a szemem mégsem tud elrebbenni a jelenetről. Nem hiába érdekelt a pszichológiai pálya... Legalább én értem mit miért teszek. A lányok tényleg bonyolultabbak, sokszor talán még gyűlölködőbbek is, mint a férfiak. Hm... Érdekes egyébként.
Ha lehetne, figyelgetném az emerket, de csak úgy, hogy ők ne lássanak. Először az arcvonásaikkal kezdeném, magamba vésném a ráncokat, a szeplőket, majd az alkatuk jönne, a ruhák. Szépen lassan haladnék befelé. Megfigyeném a szájakon kibújó szavakat, de leginkább a gondolataikra lennék kíváncsi meg arra, hogy hogyan éreznek. Kár hogy az annyira emlegetett médiumi képességem nem terjed ki arra, hogy gondolatolvasó legyek, hanem továbbra is csak az esőelőrejelzésnél stagnál...
ÉS tényleg észrevettem, hogy sosem fényképezek embereket...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése