Egyik lapot faltam a másik után, miközben a szemem elé tárult száz év távlatából az, amit még lehetett életnek nevezni. Kávéházakban zsongtak emberek, karcolatokkal fizették ki a számlákat, és olyan mondatokat suttogtak egymásnak az emberek, hogy ,,kedves vagy nekem", vagy hogy ,,akarom magát".
És csalódott vagyok, mert mi sosem fogjuk megérteni ezt. Ahogy azt sem, hogy a "sztárbákszmekin" kívül vannak egészen szép és érdekes helyek, amikre később még emlékezni is lehet.
Tudom, tudom... persze a nyugatosok is csak emberek voltak, de valahogy még a tökéletlenségük is tökéletesnek hat a verseiken keresztül. A kritikáikon át, a prózáik soraiban.
Hiányzik, hogy magázzanak. Hogy tiszteljenek meg azzal, hogy nem tekintenek rám azonnal potenciális haver-jelöltként.
Bármilyen fura is, szeretnék én is kávézókban ülni, piknikezni, keringőzni és zenegépet hallgatni. Legszívesebben alkotnék magamnak egy kort, amiben minden úgy van, ahogyan én szeretném.
Így mi mást tehetek, mint hogy írok? (még ha nem is jól)
,,Mert mi a csudát csinálhattam volna azzal a pokoli nyugatalansággal, amely írásra sürgetett, de írni mégse tudtam? … Hát szerettem és étkeztem.” [Gelléri Andor Endre, 1940-es évek elején]
