A vízfelszín alatt nyitott szemekkel figyelem a felettem fodrozódó világot. A plafon, a csöpögő csap úgy imbolyog, mintha nem is volna valóságos. A benntartott levegő égeti a tüdőmet, ereim kitágulnak, érzem, hogy lassabban dobban a szív. És minden, ami bennem feszül, -akár a kifeszített ideg,- nem akar engedni. Hosszú, laposakat pislogok, orromon egy-egy buboréknyi levegőt engedek ki. Különös, hogy az a néhány másodperc a víz alatt milyen hosszúnak is tűnhet.
Talpam alatt érzem a fali csempe hűvösét, egyik kezem a kád szélén pihen. Hallom a beszűrődő zenét, de csak távoli, mesebeli zsongásnak tűnik.
Akárha kívülről figyelném magam. Napok óta ezt érzem. Aztán vannak pillanatok, mikor tényleg visszaránt valami a testembe, és valóban szívből nevetek.
De így este, mikor már eltelt egy nap, egyedül vagyok. Talán tényleg kezdem megtanulni, milyen is önzőnek lenni, mert most mást sem csinálok, csak igyekszem magam egyben tartani, mint valami törött borosüveget. Ehhez pedig az kell, hogy csak magammal foglalkozzak, hogy figyeljek minden lépésemre, minden mozdulatomra.
Meg kell tanulnom egyedül sétálni az esti sötétségben, csillagoktól nem túl nagyot kívánni, nem telefonálni, ha nem ismerek magamra.
Elfogyott az utolsó korty levegőm, talpammal rúgom magam a víz felé. Hajam a hátamra tapad, és nagy kortyokban szívom magamra az oxigént. Élek még. Tudom, tudom, túlzás ez megint, de valahogy azt érzem, nem irányítom az életem, így néha tesztelni kell, valóságos-e ez az egész. Csak sodródom, és sokszor nem vigyázom. Jó lenne most valahol máshol lenni,-mondjuk Cipruson- ahol senki nem ismer.
