Fogadalom köttetett. Nem az a fajta, amit a szívre tett kézzel marunk magunkba, hanem olyan, ami csendes elhatározásunkban születik, de azonnal sziklaszilárddá válik. Csak egyszerű dolog. Nem más, mint hogy hagyom szabadon, a saját medrében haladni a dolgokat. Aki ismer engem, az tudja, milyen nehezemre esik nem hosszú távlatokban gondolkodni, nem határok között megmaradni.
Most mégis ez dörömböl a fejemben: ki kell élveznem minden pillanatot, és semmit nem szabad sürgetni. A legjobb dolgok eddigi életemben mindig hirtelen elhatározásom, meggondolatlan döntéseimből fakadt. Talán hinnem kell benne, hogy a jó szerencse nem pártol el tőlem ezután sem. Csak próbára tesz, hogy mire vagyok hajlandó, hogy merek-e kockáztatni, vagy inkább visszabújok a csigaházamba.
Mindig olyan típusú ember voltak, aki szeretett pontosan, időben érkezni, mindent megtudni és eltervezni. Pedig a spontán cselekvések még szebbek is. Olyanok, amiket szív felett hordunk, nem pedig farzsebben. És esténként, mikor senki nem lát minket, előkapjuk, és visszaemlékezünk, milyen is boldognak lenni.
Ne, ne! Ne érts félre! Nagyon is tudok boldog lenni, csak most ez nem az időszak. Aki most idetéved, valószínűleg nem hiszi el, hogy mindenben meglátom a szépet, az apróságoknak örülök a legjobban, és hiszek benne, hogy az emberek alapjáraton jók... csak időközben eltévednek.
Ha egy képet kellene most mutatnom magamról, akkor valószínűleg egy kis villámokat szóró viharfelhő alatt sétálnék rendíthetetlenül.
A fogadalommal azonban kaptam egy esernyőt, amivel védhetem magam a záportól.
