Különös, hogy vannak olyan szerencsés lányok, akiknek az is jól áll, ha szarul néznek ki. Hazafelé minden este találkozom legalább egy olyan csodalénnyel, akinek a feje tetejére van fogva a haja, kiszabadult tincsek keretezik az arcát, látszik, hogy korán reggel kezdte a napot, de így is szép és csinos...
Nekik általában vattacukor illatuk van, és valami szupererőnek köszönhetően egyszerre tudnak a buszon kapaszkodni, és telefonon pötyögni. Ők azok, akik hétfőn hat negyvenkettőkor is magassarkúban topognak, nem fáznak télen, és nem okoz nekik gondot, kivel nézzék még a legújabb filmet a moziban.
És az a szomorú az egészben, hogy én is megnézném a Bosszúállókat -szégyen, de még mindig nem láttam -, én is szívesen vennék fel magassarkút, de nem vagyok az a fajta.
Ehelyett ismét kinéztem magamnak egy tornacipőt, tudod: azt a Batman-est, abban a sétálóutcai kirakatban... Csak egyetlen dolgot szeretnék: hogy így, denevéres pizsamanadrágban, meg főiskolai pólóban is legyek különleges egy szempárnak.
Aztán majd egy későbbi hétvégén felkapok egy tűsarkút is. De ne higgyétek, hogy a táskámba nem fogom beledobni az új tornacsukát!
Ám addig is csodálattal nézem a lányokat a buszon, és előszeretettel gondolok arra, hogy biztosan ők sem tökéletesek...
