2015. szeptember 26., szombat

26.

Valamikor azt gondoltam, 2015-re már régen valami egzotikus országban leszek, ahol nincs perzselő forróság, de felmelegíti a Nap a homokot annyira, hogy jó érzés beletúrni a lábujjaimat. Meg hogy lesz egy függőágyam egy faborítású verandán, ahol majd nap nap után gyűlnek az üres borosüvegek, meg a feltornyozott, elolvasott könyvek. És hogy a kis házamban majd minden fotel mellett lesz legalább egy teával teli pohár, és a tengerparton majd állandóan naplemente lesz. És a szentimentális énem végre előkerülhet, mint valami új személyiség. 
Azt hiszem ez az ország soha nem is létezett, de jó arra gondolni, hogy az agyamban egyre több részlettel tudom felruházni, bármikor átfesthetem az eget, és a házakat, mosolyt csalhatok az idegenek arcára, és senki nem néz rám furcsán, ha leülök az útra, mikor kedvem tartja. És itt ha kinyújtom a kezem, bármikor levehetek egy csillagot az égről és elropogtathatom. Az íze pedig, mint a robbanós cukorkáé, amit minden Mikulásnapon találok az édességek között. 

Ehelyett most egy szűkösre lakott szobában ülök, az ablakot ütemesen csapkodja az eső, és hosszú idő óta most először tudok úgy mosolyogni, hogy minden arcizmom megmozdul. Ilyenkor mindig elhiszem, hogy a világ bármely pontján lehetünk boldogok, ha a körülmények adottak. És nem feltétlenül kell ahhoz lehozni a csillagokat az égről...

Azt akarom, hogy legyen elég ehhez annyi, hogy létezünk...



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése