Ma megkérdezték tőlem, hogy kezdem-e végre magam összekaparni. És most először úgy éreztem, hogy őszintén mondhatom azt, hogy igen, lassan de egyre biztosabban vakarom magam fel a földről. Egyre többet mosolygok. Valahogy elfelejtettem, mi minden van körülöttem, aminek lehet, és kell is örülni.
Reggelente a buszon üvölt a fülemben a zene, arcomat az üveg felé fordítom, és nézem, ahogy a felénk hajló fák levelei napról napra egyre rozsdásabbá válnak. A távolban foltokban ereszkedik le a köd, máshol pedig emberek sietnek a saját ügyeiket intézni.
Egy megállóval hamarabb szállok le. A csípős reggelekben újra érzem, hogy igazán élek. A cipőm alatt ropognak a tölgyekről lehullott falevelek. Aztán a nagy gesztenyefa alá érve végre meglátom az első néhány zöld-barna termést. Lehajolok a legközelebbiért, és mélyen a zsebembe csúsztatom. Valamikor régen minden szeptemberben az első néhány gesztenyét gyermekien szerelem-gesztenyének neveztem. Idén újra annak akarom... Minden alkalommal, mikor az ujjaimat köré fonom, emlékezni akarok rá, hogy van miért küzdeni. Érdemes, és nélkülözhetetlen, hogy higgyek ebben az egészben, mert másként nem működök.
De addig, míg végre újra kibotorkálok a ködből, addig csupán abban reménykedem, hogy lesz elég türelmem. Addig építkezem a meleg mosolyokból, kedves szavakból és pillantásokból.
Most, ahogy már egy takaró alá bújva betűről betűre száguldanak az ujjaim, úgy érzem magam, mintha táncolnék. Mintha valami furcsa lökésnek köszönhetően végre megráztam volna magam. Az hiszem rendben leszek. Ne féltsetek! csak hagyjatok néha elbambulni, fényképezni meg szeretni. Nem vagyok túl bonyolult...
