2015. október 2., péntek

Dalok

,,Oda vagyok magáért, a fekete hajáért..." 
A zene lágyan, lüktetve kúszik be az ajtók alatt. Különös, milyen váratlan pillanatokban, milyen furcsa helyzetekben mosolygunk a legőszintébben. Mint ma, mikor meghallottam ezt a régi dalt, egy ismeretlen mély baritonján. Azóta csak zümmög a fejemben, és megint rá kellett jönnöm, hogy menthetetlenül romantikus vagyok. Bizony, bizony: gyakran azon az undorítóan giccses módon. Valószínűleg a jelenlegi állapotomon az sem segít, hogy ilyen könyvet olvasok... (Azt hiszem át kellene állnom a krimire.)
Az az egy vigasztal, hogy ezeket a dalokat, a kedvenc filmjeimet más nők is imádják, így talán nem is én vagyok a defektes, hanem mindenki más. 
,,Oda vagyok egészen..."
...attól, hogy ismét kinyitottam a szemem. Hogy látom, mennyi mindenről feledkeztem meg a nagy önsajnálatban, miközben megtanultam dagonyázni a boldogtalanságban. Azt hiszem megint arra vágyom leginkább, hogy mindennek boldog vége legyen, csak közben az út se legyen túl döcögős. 
Szeretnék hangosan kacagni, mosolyogva köszönni, dúdolni, ha boldog vagyok. 
Azt hiszem, nem vagyok túl bonyolult. Ugye drágám, te is látod? Ezek a sorok is mindent elmondanak rólam: túl naivan gondolok az életre. 
De a magamnak tett ígéretemhez híven hagyom, hagy sodródjak az árral.