Türelmesen topogok a zebránál. Balra egy bolt nyüzsög hangosan, jobbra egy kerékpáros várakozik, a fülében üvöltő zenét felismerem. Mosolyomat a sálam mögé rejtem. Sokszor csak jó megfigyelőként részt venni a mindennapokban. Látni, ki, hogyan szól a másikhoz, mennyire hajlamos a rosszindulatra, vagy épp arra, hogy jót tegyen. És minden alkalommal elgondolkodom, vajon van-e mindenkinek valaki, akihez esténként hazamehet. Nem csak hétvégeken, vagy ünnepnapokon, hanem a fárasztó, sokórás munka után, mikor másra sem vágyunk, mint kiülni az őszi éjszakába, és a hideg elöl pokrócba burkolózva nézni a város fényeit. Itt csak ritkán látszanak a csillagok. A kis fénypontok most is csak bujkálnak.
Megrázom magam, mikor a lámpa zöldre vált. Vajon észreveszik mások, hogy nevetek a sál mögött? Hogy jó érzéssel tölt el sétálni kicsit, miközben zsebemben a gesztenyét szorongatom?
Nem mondom, hogy nem félek attól, ami előttem áll: a sok magányos órától, az egyedül töltött estéktől. De igyekszem hinni abban, amit ma tanácsoltam: hogy minden nehézség próbatétel, vajon hajlandóak vagyunk-e harcolni a saját boldogságunkért, vagy hagyjuk elsuhanni magunk mellett az embereket, akiket talán ha csak néhány pillanatig is, de hozzánk köt az élet.
Szeretném, ha ez az ősz az enyém lenne a sárga faleveleivel, a szilvás teával meg a ködös hajnalokkal.
Továbbsétálok. Már a kedvenc kávézómnál járok. Odabent néhány ember beszélget nyugodtan, kint már senki nem iszogat. Túl hideg van. Én is szorosabban bújok meg a kabátban.
Addig sétálok, míg azt nem érzem, hogy zsibbadnak a lábujjaim. Aztán megállok a legközelebbi megállóban, és felülök egy villamosra. Fejemet az ablaknak döntöm, lehunyom a szemem, és figyelem a körülöttem állók neszezését. Egy nő lapoz a könyvében, egy lány az öngyújtójával játszik. Valahol hátul felkacag egy gyerek. A villamosvezető pénzt ad vissza...
Mindenkinek meg van a maga élete. Az enyém most képlékeny, alakítható. Úgy érzem, mintha egy kisgyerek lennék, aki most vesz először gyurmát a kezébe!
