Tegnap nem tudtam mosolyogni. Egyetlen. Egyszer. Sem. És az a legidegesítőbb az egészben, hogy az emberek körülöttem próbáltak meggyőzni arról, hogy neeeeem, dehogy vagyok ÉN szomorú meg ideges. Alapjában véve, aki engem ismer, az mindig vidám embernek lát. De vannak napok, mikor én is a bal lábamat teszem le reggel először a földre, és onnantól kezdve egész nap azt kívánom, hogy bár lenne már vége annak a 24 órának.
Ilyenkor kapom a kérdést, hogy ,,No és miért nem mosolyogsz?"
Azt hiszem minden emberben van egy ,,sötét" oldal, ami ilyenkor legszívesebben eltörné a kérdező orrát. Mert mi magunk is tudjuk, hogy ez csak udvariaskodás, és csak kevesen kérdezik meg őszintén úgy, hogy a válaszra is kíváncsiak.
Tegnap másra sem vágytam, csak egy nagy ölelésre, hogy valaki azt mondja: ez a szar nap is elmúlik egyszer. Éjszakánként körberakom magam párnákkal, így bármerre fordulok, oda tudok bújni valamihez. Kicsit szánalmas a dolog, de higgyétek el: beválik. Mert munka után, mikor hazaértem és lefeküdtem úgy éreztem, nem is lett volna az a nap olyan vészes, ha én magam nem teszem azzá. Csak olykor gyenge vagyok, és engedem átfolyni a dolgokat az ujjaim között. Aztán meg kapkodhatok fel mindent a földről, és kérhetem a bocsánatokat azért, mert megbántottam a számomra fontos embereket. Nem akarok én tökéletes lenni, hiszen mindenkinek nem felelhetünk meg- tartja a mondás. De azért jó lenne úgy járni-kelni a hétköznapokon, hogy valaki majd megveregeti a hátamat és azt mondja: itt vagyok, hogy a tökéletlenségeimet elnézi és szemet huny felettük.
Kicsit tótágast állt bennem megint minden. Úgy érzem magam, mintha valami összetákolt hullámvasúton ülnék, és egyszer felvisz, aztán le. Közben meg bármerre fordulok, hiába keresem: nincs biztonsági öv, így kifehéredett ujjpercekkel szorítom az ülésem szélét, hogy ki ne zuhanjak.
Ma már igyekszem, hogy újra én legyek az, aki felkel, dolgozik, bevásárol, hazamegy. És ne az az idegen, aki tegnap voltam. Tényleg kellene egy ölelés.
