Harmadjára ébredek arra, hogy beszélgetek... Aztán mikor magamhoz térek, felkapcsolom a villanyt és körbenézek. De sehol senki. Állok még néhány másodpercet a kapcsolónál és nézem a gyűrött lepedőt. Csak az én testem nyomát viseli. Odamegyek, leülök. A sok párna között végigsimítok az ágyon. Nincs nyoma a test-melegnek. Tényleg egyedül vagyok. Bekapcsolom a tévét és nézni kezdek valami bugyuta sorozatot, de a hangot leveszem. Nagy, kék fény teríti be a teret, mint egy óriási madár szárnyai. Lassan újra elálmosodom. Már nem gondolok a másik oldalra. Szempilláim az arcomat súrolják. Még utoljára arra gondolok: gyűlölöm ezt a nagy ágyat, és hogy milyen jó volt, mikor kisebb helyen aludtam. Olyankor homlokomat mindig a hideg falnak támasztottam addig, míg az álom el nem mosta a világot.
Reggel ugyanúgy ébredek, ahogy lefeküdtem. Kezem az egyik párna alatt van, a lábam kilóg a takaró alól. Fázom, és valahogy nem akaródzik elindítani a reggelt. Hallgatom egy ideig az ébresztő zaját, aztán nagyot sóhajtva ugrok talpra.
Egy ismerősöm azt mondta, hogy mikor párkapcsolatban él, sokkal jobban alszik. Az én esetemben az ébredés is könnyebben megy. De most, így friss ,,szingliként" legszívesebben a fejemre rántanám a takarót, és hallgatnék valami ,,boldogító" zenét, vagy olvasnék.
A hétvégére nem is tervezek mást. Most először egy hónapja, szeretnék kicsit azzal foglalkozni, hogy rendet teszek a lelkemben. Újra előveszem a félkész írásomat, befejezek néhány ajándékot és elkezdem nézni azokat a sorozatokat, amiket felírtam egy post it-re tegnap este.
Aztán nincs más dolgom, mint várni azt, hogy újra tudjak álmodni, ne csak ilyen furcsán elszaladó alvó-periódusaim legyenek.
Az az egy vigasztal, hogy bár egyedül vagyok, mégis mindig van valaki, akinek van hozzám jó szava. És szeretem azt, hogy meghallgathatok másokat, még ha csak egy tea vagy kávé erejéig is.
